Név: Aurora Heather Swansong
Becenév, fedőnév: Annie vagy Heather
Nem: Nő
Kor: 23
Kaszt: Civil (Medikus)
Kinézet: Hosszú, hófehér haját lófarokban hordja, jégkék szemei alatt mindig erőteljes, ám nem minden esetben őszinte mosoly ül. Előnyben részesíti, főleg meleg időkben, a kevesebb ruhadarabot, ám, s tán ez az egyetlen, amire odafigyel, sosem lépi túl a megbotránkoztató kinézet határát. Bőre sápadt, de nem beteges, a nap pedig képtelen akármilyen nyomot hagyni rajta. Alkatára büszke, feszességét és tartását futással szereti elsősorban karban tartani.
Jellem: Olyan típus, aki rögvest kilépve munkahelyének ajtaján egy másik embernek adja át a stafétát. Míg nővér-szerepében csupa-mosoly, megnyugtató kisugárzású, kedves és szelíd, addig az utcán és otthon mogorva, merengő és rosszindulatú ember hírében áll; mintha mindig rossz napja lenne. Egyedül él, sem barátja, sem családtagja nincs, avagy nem tud róluk, számára mégis teljesen tökéletes ez az életmód - talán túlságosan is; magányos. Mégis jaj annak, aki ezt ki merészeli mondani előtte.
Egyetlen társa odahaza egy szürke, névtelen papagáj.
Előtörténet:
-Bocsáss meg...
Mindenki meghal egyszer; nem mintha többször alkalma nyílna rá az embernek. Mégis kétlem, hogy lenne bárki a világon, aki valaha is megszokná a halál látványát. A különös érzést, ahogy az ember lelke távozik a testéből abban az ominózus pillanatban. Ahogy a doktorok elkezdik mondani: 'A halál időpontja:...'
Utána különösképp jól esik egy kis szünet, pár szál cigi, a süvítő szél a füledben.
Ahogy mindez egyre többször és többször esik meg, az ember végül belefásul és egyszerűen tudomásul veszi, hogy vége. Rezzenéstelen arccal nézi végig a páciens tusáját, majd felmegy a tetőre és ugyanazzal az ábrázattal mereng előre a város látképére, miközben kezei között a cigaretta szürke füstje fátyolként lebeg az ég felé.
Szélcsend van, ami ilyen magasságban elég ritka - mondhatom, hogy most először tapasztalom, pedig hosszú évek óta dolgozom már ezen a romhalmazon. Virenon egyik legnagyobb előnye a csend és a nyugalom, mely úgy telepszik rá végül az emberre, mint egy pusztító betegség.
Felparázslik a cigarettavég, majd sziszegő hanggal eresztem útjára a füstöt.
Ilyenkor az ember szeret elmerengeni, visszagondolni a múltra. Arra a napra, mikor elfújta a gyertyákat egy születésnapi tortán. Mikor először látott Rendrobotot, vagy mechanikus alkatrészekkel megáldott veteránt. Mikor az ajtóból búcsúzott el édesapjától, miután az egy másik városba költözött.
Ásítás; unalmas ez a környék. Szép, de baromi unalmas...
Anyám beteges ember volt, de egy orvos sem volt képes rájönni, mi lehet a baja. Évről évre gyengült, sápadtsága születése óta jellemző volt rá, a legkisebb füstre is köhögőroham fogta el. Fiatalon, még kiskoromban hunyt el; az ő halála volt az első, amit végignéztem. Egyszerű volt és gyors; köhögött, vért köpött, majd összeesett és nagy sóhajjal a lelke elhagyta a testét.
Tíz éves voltam ekkor. Eltorzult arccal, patakzó könnyekkel térdeltem mellette, mikor megérkeztek az orvosok, és először meghallhattam a mondatot: "A halál beálltának időpontja..."
Sosem fogok rájönni arra, hogy talán ez volt az a pillanat, ami előrelendített az életemben. Apám eltűnése okán egy alacsony hírnevű, apró, de kedves nevelőotthonba kerültem, s minden energiám a tanulmányaimba fektettem. Úgy döntöttem, orvos leszek, hogy valahol, valamikor rájöhessek, mi volt édesanyám betegsége, s hogy vannak-e még, akik szenvednek tőle.
Szerettem anyukámat, szeretem a mai napig, és sosem fogom elfelejteni kedves mosolyát, fehér fogait, piros rúzsos száját. Akkor is ott lebegett előttem, mikor öntudatlanul feküdtem a kocsma pultjára, és akkor is, mikor összeszedtem magam és saját lakásba költöztem. Az alkohol uralma lassan elhagyott, s végül, mint minden normális ember, én is csupán munkahelyi ünneplések alkalmával vettem kézbe. Igaz, ez utóbbi talán a fióka-korában kukában lelt kis papagájnak is köszönhető volt, aki azóta felcseperedve, rozsdálló ketrecben gubbaszt odahaza, hogy "Szervusz"-t rikoltva köszöntsön, mikor kinyitom az ajtót.
Vajon raktam elég csemegét az etetőjébe...?
Oh, hogy apám hova tűnt? Fogalmam sincs. Anyám mindig sírva fakadt, ha róla kérdeztem, így sosem tudtam meg, miért és melyik városba költözött végül. Egész kamaszkoromban gyötört a tudat, hogy merre lehet, gondol-e rám, de most, a felnőttkor küszöbén, mindössze a vállamat vonom a gondolat olykor-olykor fellobbanó lángjára. Kit érdekel? Ha én nem érdeklem őt, ő sem fog érdekelni engem. Az élet épp elég nehéz és néha érthetetlen enélkül is.
-Annie!
Hallom nevemet a hátam mögül. Fintorogva nézek rá a vállam fölött, a cigaretta lassan elfogy, füstje rendületlenül száll az ég felé. Az egyik nyurga rezidens az, feljebb tolja szemüvegét zsíros orrán és hebegve-habogva közli, hogy már várnak lent rám, hogy segédkezzek egy vérvételen.
-Mindjá' megyek. -legyintek, mintha ennyivel elhessegethetném őt, mint egy legyet. Bólint és eltűnik a feje a tetőre nyíló ajtó mögött, ám tudom, hogy mindössze pár percem van, mielőtt újra szólítanának. Egy mély levegő, elpusztítva a cigaretta maradékát, hogy a már elnyomott csikk a többi testvére közé kerüljön a kuka mocskos, hamus szélén. Nem sietek, nincs értelme; a halál úgyis megvár.
Halkan dúdolgatva megyek lefelé a lépcsőn a klórszagú épület bendője felé.
Gladly gave me everything you had and more
You craved my happiness
When you made me feel joy it made you smile
But now I feel your stress
Kezdőlap 
Regisztráció 
(A dukátjaidat és a jártasság pontjaidat a karakterlapodon tudod megtekinteni.)
