Clesztin Bertram Ama

Név: Celesztin Bertram Ama.
Becenév: Cel, Tarka Macska, Kisfiú, Nemes úr.
Nem: férfi.
Kor: egy híján húsz, azaz 19 éves.
Kaszt: mechanista.

Kinézet: Egészen hétköznapi alaknak tűnik. Nem nőt túlságosan magasra, de alacsonynak sem tekinthető a maga egy hetvennégy centiméterével, amihez inkább kevesebb tömeget elérő súly tartozik, mint az ajánlott lenne. De, egyáltalán nem nevezhető kórosan soványnak. Alkata a kezdő sportolókéhoz hasonlít, de vélhetőleg nem az ökle erejével fogja rendezni a vitás kérdéseket. Az ereje azért meg van. Legalább is ahhoz, hogy ha mászni kell, akkor fel tudja húzni magát, létrán, kötélen, kiálló köveken stb. A szédítő magasság sem zavarja, otthonosan mozog az ilyen helyeken, akárcsak egy macska és piszkosul kitartó e mellett, bár, inkább csak fejben. Ha futni kell, akkor rövidtávon képes meglepő eredményeket produkálni, a megterhelőbb dolgok viszonylag hamar lefárasztják.
Ami figyelemreméltó rajta, az talán a vérvörös, félhosszúra tépett tincsek és a velük harmonizáló szikrázóan zöld íriszek. Ezek a különösen élénk színű kellékek dobják fel, amúgy átlagos formájúnak tekinthető arcát. Talán, pont ez az átlagosság adja meg számára a lehetőséget, hogy játsszon az arcával. A körítés pedig, mint a hosszabb haj, arra is jók, hogy egy néhány évvel fiatalabbnak lássák. Bőre egészen világos és hálát ad érte, szeplőktől mentes. Néha már-már sápatag, általában nem is ok nélkül. Néhány kellemetlenséget viszont a ruha takar el, jótékonyan. Rendkívül rondán mutat rajta a jobb karján tekergőző és hátán felfutó, vállán elágazó égési hegek márványos nyomainak kis csokra. Ezeket az életre szóló emlékeket nem is szívesen mutogatja.
Felvesz bármit, amit a helyzet megkívánhat. Magán ruhatára, mert van olyan neki - ha nem is számlál sok darabot-, az leginkább sötét és pasztellszínű ruhákat foglal magába. Ezek többsége, könnyű és kényelmes viseletű, erre szüksége is van, mert szeret rétegesebben öltözködni. Fázós, s mint ilyen, inkább vetkőzik és cipekedik, sem minthogy megfagyjon. Arról nem is téve említést, hogy így könnyebb ezt-azt elrejteni, mondjuk egy pisztolyt, vagy kést, esetleg valami egészen mást. Lábára vagy nem húz semmit, vagy vastagtalpú bakancsban poroszkál. Nem veti meg a sálakat sem, pont ellenkezőleg. Ezekből a kígyószerű ruhadarabokból már van is egy kis gyűjteménye, a kedvenc darabjaira fel is hímezte – csak is saját kezűleg-, a jelképüket.

Jellem: Költő szerűen úgy lehetne megfogalmazni, milyen is ő: olyan, mint a művész kezei között a nyers agyag, alaktalan és folyamatosan változó. Van egy apró csavar ebben a megállapításban, mégpedig, hogy egy személyben ő a művész és a mű, amit alkot.
Az ember azt hinné, hogy benőtt már a feje lágya. Ezt tehetné, nem is alaptalanul, hiszen az esetek döntő többségében, igen csak higgadtan és megfontoltan viselkedik, mi több, előrelátóan és felelősségteljesen hozza meg a döntéseit. Inkább emlékeztet egy éles eszű tanítóra, mint egy notórius, szabályszegő suhancra. De, amikor éppen nem körültekintően jár el, akkor vegyesen hozza fel az előbb említett tulajdonságokat valami mással. Ez pedig a faital, lázadó ifjúkat jellemző indulat. Bár ezt, azért ki kell érdemelni, mert toleráns és igen simulékony az alaptermészete. Viszont, ha az a bizonyos pohár már majdnem tele van, akkor kibújik belőle a kisördög. Heves, talán túlságosan is nyersen kötekedővé válik. Előbújik belőle a nemesekre jellemző arrogancia is és az, aki úgy véli, hogy némi lenézés cseng a hangjában, annak nem kell fülészhez mennie, jól hallotta. Ilyenkor gyakorta előfordul, hogy kérés nélkül, irgalmatlanul megmondja a véleményét, főként arról és annak, aki felélesztette benne ezt a kis gonosz lángocskát. Bár meg kell hagyni, a véleményét amúgy sem szokta véka alá rejteni, csak éppen felméri, hogy az adott helyzetben meddig és milyen modorban mehet el. Az igazsággal is hasonló módon bánik, ám, azért mint maga a fogalom már némi relativitással esik latba, azaz a körülménytől függ, hogy mi az igazság. Még sem tartozik abba a kategóriába, akikről úgy vélekednek, hogy azt sem lehet elhinni, amit kérdez.
Nagy hátránynak érzi, hogy egészen helyén van a megfigyelőképessége és az emlékezete sem fakul csak úgy meg. Talán ebből fakad, hogy a régi sérelmeket nem hajlandó egy tucatnyi bocsánatkérés ellenére sem szívből jövően megbocsátani. Bizalom és tisztelet, amit nem ad könnyen és pláne nem ingyen, részben mivel igen erős akaratú egyén, részben mert felméri erejét és lehetőségeit, ami szerint egyedül nem menne sokra. Akik kivívták legalább a tiszteletét azoknak meg is adja azt, hallgat rájuk és az, aki már a bizalmát is élvezi, azt legalább annyira szereti, mint tulajdon testvérét és e képen a tűzbe is menne érte.
A tarsolyban rejlik még néhány apróság, ilyen például az önfejűség. Makacs, ez tény, de legalább annyi előnye van, hogy ennek köszönhetően a véghez vihető dolgokat nem adja fel az első kudarc után. Van egy kis önelégültség is a keverékben, mert elvárj a dicséretet, ha kis mértékben is, de rászolgált. Végezetül pedig, lusta. Akkor már nincs gond, mikor belefogott valami, csak míg neki kezd. Nem véletlenül kapta társaitól a Tarka Macska becenevet.

Előtörténet: Hol volt, hol nem volt. Kicsivel több, mint huszonegy évvel ezelőtt esett meg, hogy Espevon legnemesebb udvarházait pimasz kéréssel egy egyszerű felfedező bolygatta fel. Vidéki, névtelen senki fia volt, könyvekkel, térképekkel érvelt, miért és mennyire fontos lenne megismerni a falon túl elterülő világot. Szenvedélye nem volt képes megnyittatni a pénztárcákat, az ajtók bezáródtak előtte és már-már a városból való kiutasítását is eszközölték. Egy figyelemreméltó személy szeme még is megakadt a lelkes fiatalemberen, de pénz, vagy puszta támogatás helyet, csak a szívét adta, de azt mindenestül. A felfedező nem fogadta közömbösen a nemes kisasszony közeledését, a puszta kétes szándéka lassacskán szerelemmé érett és szárba is szökkent. Végül, megszöktek. Pont úgy, mint a nemes szarvas a vadászkopók elől. Vihart, feldúlt érzelmeket hagytak maguk mögött, de az édeni táj elaltatta a pár félelmeit és elcsendesítette bánatukat. Egymáséi voltak.
Egy esztendő, de még egy fél sem telt el, hogy rájöjjenek mekkora hibát követtek el. Egyikük sem készült fel arra az életre, amiben boldogulniuk kellett, pénz, támogatás és szakértelem nélkül. A felfedező nem volt többé az, ahogy a nemes kisasszony sem. A földet túrták és állataik után ganajoztak, hogy megéljenek. De, kitartottak egymás mellett, férj és feleség, ahogy az esküjük kimondta.
A következő esztendőben egymás iránti ragaszkodásuk, mert a szerelem már kifakult közöttük, gyümölcsöt termett. A tél derekán lettek igazi családdá. Az ifjú anyát megviselték a várandósság hónapjai és a szülés is, egy gyermek is sok lett volna számára, de ő kettőnek adott életet, két egészséges és életerős gyermeknek. Sokáig nyomta betegen az ágyat és igazán sosem nyerte vissza erejét. Férjura szinte beleroppant, hogy családjának egy kicsit se kelljen szenvednie. A gyermekek nélkülözés nélkül cseperedhettek. Szeretet igényüket édesanyjuk minden tekintetben kielégítette és mikor elméjük kibontakozott, mind azt igyekezett átadni nekik, amiket számára tudós tanítók okítottak. Ebben a foglalatosságban édesapjuk is szívesen kivette a részét. Porontyai pedig hamar ráéreztek arra, mi módon kerülhetnék el az okítást és hallgathatnák a rengeteg talányos mesét a falon túli tájakról. Lehet ezek a szórakozással töltött meseestek szították fel újra apjukban a hamvadó lángokat?
Ahogy nőttek az ikrek, úgy kezdtek egymástól különbözni. Ez a különbség először kinézetükben jelentkezett, aztán érdeklődésük is elkezdett másfelé fordulni. Berryliance inkább a könyvek, sem mint az élők társaságát kedvelte. Szívesen vonult ötleteivel az elhagyatottan álló padlásra, vagy szökött a szomszédságukban lakó nyugalmazott mechanistához, hogy megmutassa formába öntött kincseit. Celesztin viszont sosem tudott sokáig megülni a fenekén, még sem maradt el nővére mellett semmiben. Inkább nekiült és megtanulta, amit édesanyja megkövetelt tőle és elvégezte a ház körüli munkát, amit apja rótt ki számára, hogy aztán szabadon járhassa a közeli erdőket, vagy éppen rávegye a pajtásokat egy kis fogócskára a kukoricásban. Valahogy így teltek a napjaik, a változás pedig éppen csak megmutatta magát az elmúló évek alatt. Míg aztán nem volt tovább.
Az apa nem volt többé az, csak régi szeretője karjában, lázasan álmodozó felfedező. Aki, tisztában volt azzal, hogy senki nem tért vissza, még is minden úti naplót megvett és gyűjtötte a szükséges eszközöket. A pénz, amiből eddig szerényen eléldegéltek, elfogyott. A felfedező ezután minden szívbaj nélkül pénzé tett mindent, amit csak tudott és ebbe a ház is beletartozott, amiben éltek. Földönfutókká lettek, de apjuk még az előtt elindult a szent útra, mielőtt az új tulajdonos igényét formálta volna a házra. Ez volt az ikrek tizenegyedik születésnapi ajándéka. Az élet eme fordulata száműzte a háromtagú, kis családod a mesebeli környezetből és valami egészen másfelé kalauzolta őket. Egy kétes hírű fogadó és annak koszos, kis szobája lett az új otthonuk, cserébe az ott végzett „robot” munkáért. Berry egészen magába fordult, ritkán volt mersze egyáltalán átlépni a szoba küszöbét. Cel, nővérével ellentétben igen is merész volt, nem töprengett, egyszerűen elfogadta új helyzetüket és még titkon sem vágyott rá, hogy apjuk visszatérjen. Ellenkezőleg, meggyőződéssel, nyíltan kimondta, hogy soha többé nem akarja látni. Az utca törvényei kezdték nevelgetni, hamar rájött, hogy itt tisztes munkával nyugodtan éhen hallhatnak, az másra nem jó. Mielőtt azonban az a világ e szegletének mocskos lelke beszippantotta volna sorsuk újabb fordulatot vett.
Díszes hintó és benne –a könnyebb megjegyezhetőség véget, egyszerűen szólva-, a Lord érkezett, aki nem volt más, mint az évekkel korábban faképnél hagyott jegyes. Nem akármit hozott, mint a megbocsátását és egy jobb élet ígéretét, amit az ikrek édesanyja habozás nélkül fogadott el. A hányattatások ellenére még mindig szép nő volt és tudta, hogy gyermekeinek így biztosíthat egy könnyebb életet, a Lord viszont a két grátisz ajándékra nyűgként, de eszközként is tekintett. Míg ott vannak, édesanyjuk bármit meg fog tenni. Ilyen és ehhez hasonló szándékok munkálkodtak először csak a színfalak mögött, aztán a kúria vastag falai mögött már nyíltan.
Berry és Cel többet voltak büntetés gyanánt szobáig fogságába zárva, mint édesanyjuk társaságában és a büntetést nem is volt olyan nehéz kieszközölni. Elég volt egy cseppnyi kilöttyen tea, vagy egy gyűrődés a ruhájukon. A gyerekek joggal érezhették úgy, hogy senki sem áll a párjukon, a cselédség féltette azt a jót, amit gazdájuktól kapnak és talán még örömüket is lelték abban, hogy bánthatják a két szerencsétlent. Berry elégelte meg előbb a bánásmódot, nyűgös és zsémbes fiatal lánnyá vált, aki bárkivel képes volt éles nyelvűen perlekedni, még az öccsével is, ha az nem osztotta véleményét. Eltávolodtak egymástól. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy Cel némi hízelgéssel elnyerte a Lord bizalmát, aminek nyomán kapott egy saját lovat, nem is akármilyet. Elkísérhette a hobbi vadászatokra, persze miután egy mester megismertette vele a fegyverek használatát és állhatatossága eredményéül kapott is belőlük néhány tetszetős darabot. Amivel azonban később Cel képes volt elnyerni nővére megenyhülését, az a kis szerelő kamra volt, ahol a régi idők játék kacatjait csavarozhatták össze, zavartalanul.
Ennek a szobácskának a léte elengedhetetlen volt, menedékké vált. Édesanyjuk fiút szült új urának és bár egy kisbabát nem lehet hibáztatni semmiért, még is a kis Rúfusz volt az oka annak, hogy édesanyjuk megfeledkezett róluk. Beszélgetéseik felületesek voltak és találkozni is csupán akkor volt alkalmuk, amikor asztalhoz ültek, vagy vendégeket fogadtak. És akkor megesett az.
A változást csak az nem vette észre, aki nem akarta. A karakán kisasszony bezárkózott, jobban, mint valaha és még öccsének sem mondta meg mi ennek az oka. Cel inkább csak sejtette, mind tudta, de bizonyossá akart válni ez ügyben. Az éjszaka félhomályban, világos köntösben, leengedett hajjal még édesanyjuk sem tudta megkülönböztetni őket, a Lordnak esélye sem volt. A közeledése világosan megmutatta mocskos szándékát, csak ez alkalommal nem egy riadt, általa megesett lány került a markába. A törött váza életre szóló heget hagyott a Lord arcán, de a történtek még sem ez ügyben kavartak port. Tolvaj, egy tolvajt kerestek. Ez volt az indok zilált külsejük megmagyarázására, mivel Cel nem kürtölte világgá a Lord vérlázító tettét. Ezzel tudatta a férfival, hogy veszélyben van. Ugyan, alig múlt tizenhat, de kitanították és meg volt hozzá az esze, hogy a gyanú árnyéka nélkül váljon a mostohaapja gyilkosává. Erre a legjobb figyelmeztetés a levesbe rejtet apró üvegszilánkok voltak. Cel bánatára, a Lord volt előnyösebb helyzetben. Csendesen vívták háborújukat, csatáikat azonban kivétel nélkül vereséggel szenvedték el. Míg egy napon.
A meghívás olyan volt, mint az elmúlt esztendők során az összes többi, ugyan úgy zeppelinnel tették meg a két város közötti utat. Most sem tettek másképpen, csak egy valami változott, a gyermekek édesanyja, váratlan rosszullét miatt otthon maradt. Ki hitte volna, még Cel sem gondolt rá, hogy a Lordnak, Rúfusz, saját fiának élete sem nagy ár azért, hogy megszabaduljon a veszélyt jelentő két kolonctól. A léghajó zuhanása szándékos volt és irányított, hogy akinek túl kell élnie, az túlélje. De, a tökéletes tervekbe is belepiszkál a váratlan, ez alól a Lordé sem volt kivétel. Ez esetben pusztán csak egy megrémült ember, a Lord egyik bérence cselekedet a tervezetnél előbb és meggondolatlanul. A gyönyörű égi teremtmény lángokba borulva omlott a földre. Hogyan lehet egy ilyen balesetet túlélni? Nincs pontos receptje, minden Fortuna anya szeszélyén múlik.
A ropogó, hőtől feszengve nyikorgó „romok” között egy keselyű kutatott, mert rummámoros szendergéséből felköltötte ez a veszedelem. De nem talált fogára valót, egy árnyalak még meg is rémítette, így esett keresztül az egyik túlélőn, Celesztin megtört testén. Az emberek néha nem gondolják át mit tesznek és sokszor mások nem is sejtik, hogy az önzetlen tettet nem is az emberi jóság táplálja. Ez a keselyű, rossz életű kalóz, fél szemmel és nyikorgó lábakkal a pénz, méghozzá busás jutalom reményében nyalábolta fel a fiút és vitte magával, olyan kezek közé vetve, akik féltve óvták életének pislákoló lángját. Sok drága kincse bánta és még a siker is elmaradt. Az újságok hasábjain látta viszont a csontig égett zeppelin skiccét, csúnya látvány volt, de betűkből kirakott szavak értelme még szörnyűségesebb. A Lord három gyermekét temette el .. Magától értetődik, hogy a kapzsi szív ettől nem csitul el. De, nem ám! Utána járt, alaposan és arra a következtetésre jutott, hogy inkább megtartja magának, csak jó lesz valamire. Kezdetnek visszafizetheti az adósságát.
Celnek azonban más elképzelései voltak, mint a kalóznak. Nem volt szüksége az életre és nem is kapaszkodott belé, tudta, hogy amit elszenvedett elég ahhoz, hogy megtérjen a másvilágra. Csakhogy, egyvalaki nagyon is kapaszkodott helyette. Ha nem ivott megitatta, ha nem evett, hát megtömte, mint egy kacsát. Kettejük kapcsolata a bosszúságon és az utálaton alapult, eleinte, aztán szépen lassan lépegettek a felé az állapot felé, amit már barátságnak is lehet nevezni. Idejük bőven volt, míg Cel gyógyulgatott. Két év szólt szinte csak arról, hogy erőre kapjon és még egy, ami arra szolgált, hogy beleszokjon az új rendbe és nem volt ellenére az új közeg. Megtalálta azt a számítást, ami rendelkezett némi fegyelemmel, nem kevés elvárással és engedelmességgel, még is meg volt és van a maga szabadságérzete. A legfontosabbat ki ne hagyjuk, társakkal az oldalán van módja törleszteni a Lordnak is…

A szoba a papíron szántó tinta sercegésével telt meg, az olajmécses árnyékok tucatjait vetette a falra. Könnyű szerrel osontam az asztalnál görnyedő széles hát mögé, a kuncogás azonban váratlanul gurgulázott fel a torkomban. Nem volt időm a sűrű, apró betűs sorokba olvasni. Csattanás riasztott meg, olyan, amilyet a jófajta bőrből készült ostorok adnak, a szemérmetlenül kárörvendő mosoly még sem tűnt el az arcomról.
- Ezt sem fogják betenni az újságba. – Csóválom méltatlankodva a fejem és igyekszem nem kinevetni paprikavörös, kellemesen tintapöttyös arcának látványa miatt.
- Sicc! – Parancsol rám és én elhúzóm a szám. Túl hamar, túl könnyen igyekszik megszabadulni tőlem, ezért kihagyhatatlan, hogy vissza ne szóljak.
- Óhó! Szóval megint valami piszkos és ocsmány dolgot írsz! – Arcát fürkészve nem látom jelét annak, hogy telibe találtam volna, ezért vágyakozóan néztem a zöldre festett bőrkötésre. A fedélre egyszerre ráterült jobbjának hatalmas lapát keze, biztosabb volt ez bármilyen zárnál és most nem volt elég rum, mint kulcs, ami könnyen oldaná.
- Most hord el magad, míg jól van dolgod! – Förmed rá azzal a jellegzetes éllel a hangjában, az édes emlékek. Libabőrös lettem! Inkább kihátrálok, nem megyek messzire, az ajtófélfa sötétjében megbújva még visszanézek. Reménytelen, közelről sem egyszerű kibogarászni a csepp betűket, tehát, innen lehetetlen. Pedig ír még valamit.


Egyéb: Kérdésem lenne, ha a fenti írás elfogadható, akkor a kalózokhoz való csatlakozást meg kell pályázni vagy más mód van rá?