Gallentini nyomozás

Szerda. A szerda mindig a levelek osztásának a napja volt, és Sascha természetesen nagyon ritkán kapott valódi levelet. Igaz néha a parancsnokságról érkezett hozzá pár távirat, ami kizárólag azt a célt szolgálta, hogy könnyebben igazodjék a többi kiskatonához, ne legyen feltűnő az, hogy neki sohasem érkezik semmi, és ne kezdjenek el kérdezősködni. Persze nem mintha a lányból bármit is ki lehetett volna szedni, de úgy gondolták, hogy így jobb. A kiskatona mint minden hónapban, most is unottan, izgalmat tettetve kapta készhez a borítékokat, kibontogatta őket, és néha még meg is mosolyogtatta az, ahogyan apu és anyu írt neki. Sascha már egyáltalán nem emlékezett a szüleire. Tizenöt hosszú év telt el azóta, és mivel a nevelők jók voltak hozzá, inkább rájuk emlékezett vissza szívesen… ők azonban csak ugyanúgy feladatként tekintettek a lányra, nem szerették meg, hiszen tudták, hogy nem marad náluk túl sokáig, így levelet nem is várt tőlük. Őszintén szólva gyűlölte a leveleket. Főleg azt utálta, amikor a férfiak körbeadogatták barátnőik képeit. Igaz voltak vicces esetek is. Egy alkalommal például Georgenak azt írta a barátnője, hogy nem bírta nélküle, így keresett magának mást, és megkérte, hogy küldje vissza a képét. A kikosarazott fiú persze nem esett kétségbe, összegyűjtötte a szakasza barátnőinek képeit, és még a hölgyek barakkjába is ellátogatott, hogy onnan is gyűjtsön képeket, majd visszaküldje az egészet, mondván nem emlékszik pontosan melyikük a lány, válassza ki, majd a többit küldje vissza. Természetesen amikor Saschahoz ért a fotómasinájával, neki csak biccentenie kellett, és máris elsunnyogott. Persze volt olyan lány, aki belement a játékba. Amikor azonban a harmadik borítékot bontotta meg és olvasta el, picit elcsodálkozott. Felkelt a priccsről és elindult a táborparancsnok irodája felé. Gondolta megspórol magának egy kis időt. Mivel az összes levelet előzetesen elolvassák, így biztos volt abban, hogy rövid időn belül úgyis hívatni fogják miatta. Így legalább szerzett a lótifutinál is egy jó pontot. Az irodánál természetesen már várták, ő pedig a tisztelgés után már le is tette a levelet az asztalra.
-Mondja csak közlegény… hogyan keveredik maga ilyen helyzetekbe?
Vette fel az asztalról a táviratot a tiszt, és meglengette a levegőben. Természetesen nem várt választ a kérdésére.
-Parancs, Uram?
-Megy és megnézi! Nem tudjuk, hogy mi lehet ez. A hírszerzők és a kódfejtők sem tudják dekódolni az üzenetet. Valószínűleg politikai utalás lesz a háttérben, bár a levél még azt sem árulta el, hogy a jobb, vagy bal cípő veszett-e el, így jelenleg nem tudunk semmit. A körzetben nem fogtunk el hasonló leveleket, és a Jeoffrey fedőnevet sem használta senki egy kisstílű dealeren kívül. A parancsa a következő…
-Igenis Uram!
-Ellátogat a találkozóra, szigorúan civil minősítésben. Az intézményt nem keverjük bele. Ha bármi történik, maga önszántából cselekedett, nem parancsra. Folyamatosan jelenteni fog, a címet és a kódszámot megkapja az indulás előtt.
-Értettem!
-Ezen felül… maga egy kormányépületet őrzött ez idő alatt, ahol rendezvényt tartottak. Az alteregójáról már gondoskodtunk.
A parancsnok átnyújtott egy csomagot, Sascha átvette, majd újfent tisztelgett.
-Az eligazításnak vége. Leléphet katona!
-Igenis Uram!
Másnap reggel Saschát el is fuvarozták a kormányépülethez, amit örzött. Innen természetesen azonnal elindult az állomásra, civilben, bérelt gépjárművel, sofőr nélkül… pedig utál vezetni. Az út zökkenőmentesen telt, felszállt a csomagban kapott jegyen feltüntetett járatra, és meg is érkezett a helyszínre, jóval a megadott időpont előtt, hogy kicsit körbekémlelhessen.
~A kikötő. Ennél alkalmasabb helyet nem is találhatott volna. Rengeteg ember, mégis kevés szemtanú és sok kihalt rész. Talán egy konténer lesz a találkozó helyszíne.~
A ruha, amit viselt ugyan civil volt, de csöppet sem a nőies fajtából. Sportos, amiben könnyen mozoghat, és a pisztolytáska is továbbra is ott volt az oldalán. Igaz ugyanúgy csak díszfegyvert kapott, mint azokon az őrjáratokon, ahol nem használhattak éles lőszert, és természetesen most nem a katonai darabot, de az oldalán fityegő fegyver biztonságérzettel töltötte el. Egy katonánál mindig legyen fegyver, akkor is, ha a katona maga is fegyver… főleg ha cyborg az illető. A megbízójukon természetesen meglepődött. Izgalmat várt… minimum maffiát és magánhadsereget… és most valóban egy cipő után kell kutatnia. Persze maga a cipő is érdekes volt a maga nemében, de ez Sascha igényeit csöppet sem elégítették ki. Biztos volt abban, hogy valami van a háttérben, de addig is játszotta a lelkes kincsvadászt, akit csak a pénz érdekel, persze megtartotta a katonás jellemét, hiszen abban is biztos volt, hogy nyomoztak utána valamicskét. Persze csak azt deríthették ki, amit a katonaság elhintett a kitalált múltjáról. Szerencsére az is elég volt a meghíváshoz. Gyorsan szemügyre vette a társait, kereste a beépített embereket, majd amikor a pacák végzett, akkor Sascha azonnal elkezdte sorolni a kérdéseit, ügyet sem vetve a füstölgő méltatlankodására.
~Először is, hogy a francba nem lehet észrevenni, ha valaki elveszít egy cipőt? Ennél bénább és átlátszóbb fedősztorit még nem is hallottam. De… oké… akkor játszunk.~
-Azt mondta, idézem: Már legalább három napja nincs cipő a jobb lábamon. Vissza tudna emlékezni pontosabban arra, hogy mikor veszítette el a lábbelit? A munkahelyén… milyen tevékenységet végez, mi a beosztása, és éppen mit csinált amikor megtörtént az eset?
~Szénkohó tizenhárom. Ezt hívják csapdának. Vajon melyikük fog belesétálni először?~
Nézett végig a társaságon, akik megjelentek mellette. Persze azonnal szemet szúrt számára az is, hogy egyáltalán nincs meg a levélben jelzett húsz tag… de betudta annak, hogy csak a pojácák és a hirszerzés lát általában nagy fogást az ilyen ügyek mögött.

Újabb unalmas nap ebben a gazdagoktól hemzsegő városban. Nem tudom, hogy egyáltalán miért vagyok még mindig itt. Aztán hozzáértem a zsebeimhez és rájöttem: Le vagyok égve. Valami nagy kapás kéne, amivel végre megtömhetem a zsebeimet és a… hasamat. Kezdek éhes lenni. Valami harapnivaló kéne, de honnan lophatnék? Talán a péktől… ha sok lesz a vevő, akkor úgyse veszi észre… Így hát elindultam a pék felé, közben egy háztól a postaládából kivettem a leveleket.
- Számla, számla, számla, napi hírmondó, egy levél, még egy számla. Na várjunk csak egy pillanatot. Levelet kaptam! \^o^/ - örvendeztem a levél láttán, még ha nem is én kaptam igazából. :roll:De aki kapja, marja, ez így működik. Közben elkezdtem olvasni az üzenetet. Hm… Tehát, egy cipő? Ami sokat ér? És busás fizetés? Nekem való feladat. \o/ Közben odaértem a pékhez is, és szerencsémre teli volt vevőkkel. Ez a szerencse napom! ^^ Gyors elvettem egy vekni kenyeret, és még valami péksüteményt, és teljesen észrevétlenül. Úgy tűnik, a sors nekem kedvez. Na lássuk csak… hova is kell menni? Valami Gallentini-be… Az hol a rákban van? :suspect:Jobb, ha megkérdezek valamit.
- Uram, - szólítottam le egy járókelőt, a szokásos, monoton hangomon- meg tudná mondani, hogy merre találom a Galentini nevű várost? – Úgy imádtam ezeket a helyzeteket! Amikor az emberben teljes bizonytalanságot keltek, az olyan felemelő érzés. :3 Ő is csak habogott össze és vissza, de azért kibökte. Engivir-ben, a szomszédos országban. Na ez már rizikósabb. Tehát Fortuna mégse szeret. :(A határon feketén átjutni elég nehéz, de civilben pedig nem utazhatok, hisz van már vérdíj a fejemen, még ha nem is volt maszk rajtam, amikor az történt. De erről nem teszek le. Túl hosszú ideje várok az adandó alkalomra, ezt most nem fogom elhalasztani! De hogy vágjak bele? Zeppelinnel menni rizikós, mert ha onnan kidobnak, és nem madár vagy, akkor kilapulsz. A hajókon a vízbe vetnek, de azokban is nem egyszer van valamilyen ragadozó, amik még a jó úszókat is elérik. Tehát maradt a mozdony. Akkor irány a vasút! /o/ A vasútállomáson is kisebb tömeg volt. Ma valamiért nagyon nyüzsögnek az emberek. :suspect:Mindegy, ez nekem csak előny, így észrevétlenebb leszek. Elindultam a tehervagonok irányába, és egy gyors kémlelés után beugrottam az egyikbe. A vagon teli volt takarmánnyal, búza, árpa és széna volt mindenfelé. Ez ideális lesz a számomra. Egyelőre még csak ültem a vagonban, mivel úgy is elég kényelmetlen lesz, amikor a határhoz érünk. Az út elég unalmas volt, zakatolás, megállás, zakatolás, és megint megállás, közben az éjszaka is beállt. Aztán egyszer csak megint lassított a vonat, de most gépek hangját is hallottam.
- Rendrobotok! Azonnal el kell bújnom!– azzal be is bújtam egy szénakupacba. Aztán nyílt az ajtó, és még a szívem is megállt egy pillanatra szerintem. Feszülten vártam, hogy mikor kerül sor arra, hogy egyszer csak egy mechanikus kar emel a padló fölé két méterrel, és repít ki a vonatból. Hacsak nem fog el, hogy bevigyen egy őrsre, mert akkor szívtam. A gép még nézelődött kicsit, majd távozott, a vonat pedig elkezdett gyorsulni. Szerencsésen megúsztam. Innen már gyerekpálya lesz az egész. Nem sokára eljött a várva várt reggel is, és a vonat is lassított. A réseken kinézve megláttam néhány betűt: Vir. Ez lesz az! Azzal kinyitottam az ajtót és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem egy sikátorban a fürkésző szemek elől. Megvan a cím és az időpont is, már csak oda kell menni. Még az is szerencsém, hogy a maszk itt teljesen átlagos viselet a sok füst miatt, így annyira leszek feltűnő, mint egy szénaszál a bálában. Már csak a címet kell megkérdeznem, és sínen vagyok. Egy nagyobb alakot le is szólítottam, hogy nem tudja-e megmondani, mégis merre van az a hely.  Ő pedig szívesen válaszolt. Erre felé sokkal udvariasabbak és illedelmesebbek az emberek. Nem hebegnek, nem makognak, hanem kerek-perec megmondják, hogy merre van, és mi van. Kezdem megszeretni ezt a várost. A hely meg is volt, egy kikötő. Még néhány másik alakot is láttam, majd egy alak lépett elő. Az öltözködése, egy kicsit rongyos volt, és ebből már lerítt nekem, hogy egy balfékkel van dolgunk. Én csak mosolyogtam a maszkom mögött, nem árulva el semmit sem. Aztán belekezdett a mondandójába. Hát azt hittem, hogy ott röhögöm el magam! Hogy lehet ilyen szánalmas valaki? Már nem azért, de ez tényleg vicces. A többiek azért érdekesebb voltak. Hm. Viszont nem vagyunk túl sokan. Ez jó, nagyon jó! Több jut nekünk! $.$ No, de fel a monoton hangot, kezdődik a móka. :3
- Uram, hogy-hogy nem mer bemenni a munkahelyére? Talán annyira borzasztó hely? Vagy a munka veszélyes a cipő nélküliekre? És nincs másik cipője? Hogy-hogy csak egy pár cipője van? Ha egyszer sok pénze van, mint ahogy azt írta is a levélben, akkor kell, hogy legyen elég pénze egy cipőre. – fejeztem be mondandómat. Azt hittem, hogy sírva fakadok a visszafojtott nevetéstől! Már alig várom, a reakcióját.

Bármennyire is szerettem volna nem maradhattam tovább Danbonban. A pénz amivel elindultam gyorsan fogyott és közel sem volt annyi munka mint számítottam rá. Drága az élet... alig vettem pár dolgot és már le voltam égve. Épp annyi pénzt tettem félre amennyi kell... vagy legalábbis jó ha van az embernél ennyi. Sürgősen munka után kellet néznem végül egy laboratóriumban lettem takarító/ leltáras egy személyben. Senki sem indul a csúcsról. Mindenki a legaljáról kezdi és meg kell másznia a szamár létrát mire eljut a csúcsra. Viszont ez a munka közel sem fizet olyan jól mint fizethetne... Szóval céljaim elérése érdekében szereznem kell némi extra bevételt. Így teljesen érthető módon lecsaptam minden hirdetésre amiben pénz szerzési lehetőséget emlegettek.
Sajnos nem én voltam az egyetlen aki így gondolkodott így többnyire hoppon maradtam. Mikor már kezdtem volna aggódni kaptam egy érdekes levelet. Valaki elhagyta a cipőjét... Elhagyta és meg akarja találni. A megtalálónak jutalmat ajánl és benne vagyok abban a 20 emberben akit kisorsolt a feladatra. Ekkor 3 kérdés fogalmazódott meg bennem:
1. Ez a csávó normális?
2. Honnan tudja, hogy létezem egyáltalán?
3. Miért sorsolt?
3+1. Átverés?
De a pénz ígérete csábított és nem tudtam megállni. Irány Gallentini!
Egyből az első hajóval mentem amit elértem a kikötőben. Az utazás 1 napig tartott, de heteknek tűnt a ládák közt a legénység elől rejtőzködve. Hogy erre miért volt szükség? Természetesen mert annyira le vagyok égve, hogy kevéske vagyonomat nem hajó jegyre költeném, de valahogy elkel jutnom Gallentinibe. Végül hosszú utazásom és szenvedéseim véget értek miután a hajó befutott a kikötőbe a tömeggel elvegyülve én is kiszálltam. A csodával határos módon ezt a kalandot megúsztam. Táskámat a hátamra vetve indultam el, hogy szétnézzek a városban és megkeressem a bajbajutott urat aki remélhetőleg megfelelően honorálja majd fáradalmaimat. Kis kérdezősködést, kóválygás után végül csak eljutottam még éppen időben a „kijelölt” helyre.
Egy félcipős mamlasz állt előttem aki valószínűleg nem viccelt azzal, hogy nem tud a cipője nélkül élni. De addig amíg hajlandó fizetni egy rossz szavam sem lehet. Rajtam kívül még voltak itt páran akik úgy döntöttek utána járnak a dolognak. De közel sem 20-an. Nyilván a maradék volt az aki viccként kezelte a dolgot. Az úr elmesélte, hogy a munka helyén vesztette el, de még mielőtt bármi kérdést is feltehettem volna a többiek majdnem mindent feltettek amire kíváncsi voltam. Így inkább némán hallgattam a válaszokat. Így végül csak egy kérdést tettem fel:
-Merre van a Szénkohó utca? Nem vagy járatos ebben a városban... sőt először járok itt. Az országban is... legalább jó lenne tudni körülbelül merre van az-az arra.

Brrrr! Brrrr! Brrr pufff... Nyamvadt ébresztőóra. Most aludtam el! Egy kiadós nyújtózás éss.... Ja hogy nincsen munkám... Minek keltem fel?! Mindegy, új nap virrad, talán lesz valaki aki ad megbízást. Felkel, mosakszik, öltözködik, a szokásos rutin. Nocsak levél? Nekem? Na lássuk csak... Most komoly, egy muksó elvesztette a cipőjét? És ezért írt egy levelet? Sorsol meg minden? Alighanem ez Hamupipőke lesz meg a üveg lábbeli... Másért nem keresné ennyire. De ha pénz, akkor kell ugyebár, hát lássuk hogy kéne eljutni a szomszéd városba... A vasutat rendrobotok ellenőrzik, nem lesz jó... A hajón tengeribeteg leszek... Zeppelin lesz a jó megoldás mindig is repülni akartam, és a csomagtérben senki nem számít utazóra.
Járkálok az állomáson, keresem a megfelelő alkalmat... Ez a házaspár épp Gallentinibe megy, jó lesz. És még ott is hagyják a csomagokat, egy félreeső helyen, mert ott nem lop el senki semmit... Aha, igen. Nosza, kirámolom a bőröndöt, és elrejtem tartalmát. Gazdagok az biztos... egy kis doboz tele szivarral, na ez nekem is jó lesz. De lássuk a helyet! Hát... hosszú lesz az út benne, de egy potyautas ne panaszkodjon. Belebújok, becipzározom magam. Alig várok 2 percet, jönnek is egy rakodófiúval  egyetemben. Hú, ha én egy törékeny tárgy lennék akkor már biztos atomjaimra hullottam volna, ez az ember csak úgy dobálja a csomagokat! Szerencsémre kemény bőrös burkolású. Beraknak a helyemre, csak arra várok hogy induljunk. Na, emelkedünk végre, kibújok. Semmit nem látni, de nem baj. vígan majszolom azt a kevés elemózsiát amit elraktam... És elaludtam. arra kelek, hogy piszok gyorsan el kell bújnom, különben nem kívánt társaságom lesz. be a csomagok sűrűjébe... és kinyílik az ajtó. Kipakolnak mindent, nyitva hagyják az ajtót, én pedig kislisszolok. Csodával határos módon senki nem veszi észre honnan jövök. Tehát akkor kettes feladat... Hol van a Szénkohó utca? Elkapom a vállát egy suhancnak.
- Kölyök! Merre van a Szénkohó utca?
Emberem rendesen megijedt, nem voltam túl barátságos...
- Aaaa öö izé, az úr végigmegy a Főúton a 3. kereszteződésnél lefordul, onnan meg lefordul jobbra ha lát egy patikát és... Ott lesz esküszöm!
Úúúúr?! Hát ilyen jó napom rég volt. Rozsdás arcizmaimat mosolygásra kényszerítem... egy vicsor sikerült, de adtam a kölyöknek egy dukátot, amire mindjárt bátrabban nézett. Megköszöntem az információt, és továbbmentem.
Ott vagyok a találkozón, egy félcipős tag beszéli a történteket. Méghogy 20 ember... Kac kac!
Na jó, nem kérdezem meg hogy miért nem keresi meg maga a cipót, mert úszik a pénz. De ilyet rég hallottam. Nos, tizenhármas szám, ott fogok kicsit körülnézni.

Kvothe: A gyerek sajnos eltévesztette az irányadást és nem a Szénkohó utcában kötöttél ki, hanem helyette pont jó helyen, a kikötőben.

Az alak minden kérdésre összeborzolja szemöldökét és grimaszokat vág, mintha sértés lenne minden kérdés, amit felé intéztek. Ennek ellenére a kérdés sorozat végén újra kedvesen pillant rátok és válaszolgatni kezd. Először Sascha felé fordul.
- Kisasszony, a lábbelimet nem emlékszem hol vesztettem el, de arra biztosan emlékszem, hogy mikor kiléptem a munkahelyemről már nem volt rajtam. Visszafordulni pedig nem mertem, mert a főnök nagyon szigorú a munkaidőkkel és az öltözködési renddel kapcsolatban.
Ezután Baaltazarhoz fordul.
- Bár ilyen egyszerű lenne... Vannak más cipőim de nekem ez a szerencse cipőpárom. Már négy éve, hogy bennük élek, még alváshoz sem veszem le őket, folyamatosan rajtam vannak. Úgy érzem, hogy az életem részei lettek és nem csak fizikai, hanem lelki kötődést is érzek irántuk, olyan, mintha a gyerekeim lennének. És jól tudhatja uram, hogy ha valaki gyermeke elveszik, az nem vesz egy másik gyereket és nem is cseréli le őket.
Ezután megtörli a könnycseppet, ami kicsordult a jobb szeméből és Vincent felé fordult.
- Igen, köszönöm.
Majd kivett három fánkot és mindet egyszerre az arcába tömve fordul Alb felé.
- Ó, hg mgerd...te, m aje efeejem. A éohó uáoz eensen l menni aj a ásoik nyarná obra. E mot... - lenyeli a falatot - ... mennem kell viszlát. Ha megtalálták a cipőt, majd küldjék postán.
És gyorsan távozott, nem hallgatva semmire, amit ezután mondtatok neki. Még címet sem adott, hogy hova küldjétek a cipőt. Mindenki szabadon döntheti el, hogy mit csinál és ne felejtsétek, a cél a cipő megtalálása!

Sascha… nem tudta elhinni, hogy mindez vele történik. Hallott már a fejesektől nagyon idióta eseteket, amikor többszörös személyiséggel megáldott őrülteket kellett kicsalogatni az általuk megszállt épületekből, és még a túszokból sem szabadott túl sokat elveszíteni… a túsztárgyalók általában idióták, de a történeteik…
A lány megforgatta a szemét, és már nem is tudta értékelni a választ, és őszintén szólva nem is akarta.
~Oké… hülyék mindenhol vannak, de ez azért már igencsak erős túlzás. Vagy egy nagyon jó színésszel van dolgunk, és ez a világ legidiótább de legjobban megkomponált átverése, vagy ez az alak tényleg elhiszi amit mond. De… ha már a katonaságba bekerülnek olyan idióták, és csak az első év végén szórják ki őket, akkor ezen már nem is csodálkozom. Vajon nehéz ilyeneket találni?~
Azon meglepődött, hogy a túl sokat kérdezősködő orvosos figura is meglepett, viszont büszkén vette tudomásul, hogy megint igaza volt a megérzésének. A srác hajlamos a késésre, és ehhez a jó szokásához most is hűen ragaszkodott. De legalább annak örült, hogy nem azok közé tartozott, akik komolyan vennék ezt a marhaságot. Egy biccentés kíséretében elvett egy fánkot, és meghallgatta a második választ is. Eddig bírta… ha valaki baromságot beszél, azt általában el szokta engedni a füle mellett, de ez már neki is sok volt. Az egy dolog, hogy általában szerencsére nem kellett az idiótákkal foglalkoznia, de most parancsot teljesített, bármennyire is alaptalannak gondolta a hírszerzés feltételezéseit.
-Aha! Olyan, mintha a gyermekei lennének. És ha én bent hagyom a gyerekemet a gyárban, akkor nem megyek érte vissza, mert mi van, ha a főnök meglátja… éljen a logika!
Hátravetette a fejét, és kicsit megmozgatta elzsibbadt nyakát. Belefájdult a feje a civilek állandó ostobaságába. Nem érdekelte, hogy a pasas válaszol-e, és nem is marasztalta. Értelmetlen lett volna újabb kérdéseket feltenni, hiszen a válaszok ugyanilyen nonszenszek lettek volna. Amikor a pacák távozott, ő már ki is adta a parancsokat.
-No tehát emberek! Azt mondta, hogy négy éve hordja azt a cipőt. ha jól értettem, akkor egyenesen, majd a második kanyarnál jobbra. De követhetjük a szagot is.
Nem akarta, hogy bárki azt higgye, hogy komolyan veszi ezt az egészet. Az sértő lett volna mindenki számára, és most még ez a fiú is itt volt, aki ráadásul tudja is, hogy katona. Nagyon remélte, hogy nem fog sokáig körülötte legyeskedni.
-Csakis Önök után!
Mondta, majd tett egy illedelmes karlendítést az ajtó irányába, ő pedig rágyújtott egy szál cigarettára. Neki is előbb kellett volna, mint az egyik jelenlévőnek. Talán kevésbé lenne most lestrapált az agya.

Ez az ember… egyszerűen nem létezhet! o.O Az még elfogadható, hogy szigorú beosztásúak és ezért nem mer bemenni… De négy évig egy cipő?! Ezen a ponton nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, így inkább meg se szólaltam, néhány mondatot kivéve.
- Ember, maga egyáltalán létezik? Nem csak mi álmodjuk ide? Négy évig egy cipő… - itt csak a fejemet csóváltam – Na és mondja: Ha nem vette le, egészen négy éven keresztül, akkor hogyan a fészkes fenébe tűnt el? Jöttek az églakók, vagy valami misztikus lény rabolta el? Mivel itt nagyon sántít a története. – És valóban, kezdett egyre gyanúsabb lenni az egész ügy. Nagy pénz egy fél pár cipőért, ami már 4 éve egy ember lábán volt… Elhozni nem én fogom, az tuti! Közben a feladat adónk eltűnt, válaszra se méltatva… Ez szép. -.- Viszont legalább a távozása előtt elmondta, hogy merre kell menni, még ha kicsit hottentottául is, de én megértettem, hála azoknak az éveknek a maffiánál. Ezután  körbe néztem, hogy mégis ki volt még olyan hülye, hogy vállalkozzon a feladatra. Maradjunk annyiban, hogy kevesen voltunk. Hm… összesen hatan vagyunk, két nő és velem együtt négy férfi… Az egyiknél van néhány süti is… Nem, nem veszek! Az gyengeség lenne, és akkor tudják, hogy mivel tudnak megnyerni, így inkább nem… Viszont van nála egy kutya is. Kutya? O.O
- Öhm, uram, elnézést, meg lehet simogatni a kutyust? – kérdeztem kissé félénken, mivel a kutyák voltak a gyengepontjaim. Régebben volt nekem is egy, de sajnos meghalt. :(Ha engedélyt kapok, akkor odamegyek, és elkezdem simizni.
- Na ki a cuki kutya? Na ki? Te bizony, te vagy az. :3 – ilyen és ehhez hasonló mondatokat mondok neki mézesmázos hangon. Aztán az egyik nő kérdésére felkapom a fejem, és már mondom is.
- Hogyne hölgyem, én megértettem és megjegyeztem. Lássuk csak… A kohó utcához egyenesen kell menni, majd a második kanyarnál jobbra. Körülbelül ez lenne a pontos fordítás, persze a hölgyé is remek. – fordulok a kissé komolyabb nő felé- Tehát, indulunk? – azzal neki vágtunk az útnak. A többiek próbálták elviccelni a dolgot azzal, hogy csak az orrunkra hagyatkozzunk, de ez a poén valahogy nem jött át. Valamiért az emberek sértegetése sosem tetszett, és ezen a nézőpontomon senki sem változtathat. Oda is értünk, és az egyik hölgyemény megadta nekünk az elsőbbséget a belépéshez, miközben rágyújtott. Én abban a pillanatban melléléptem és próbáltam elvenni a cigit, majd széttépni, összemorzsolni, vagy valamilyen módon elpusztítani.
- Kisasszony, ne dohányozzon, az rosszat tesz az egészségének és a bőre is csúnya lesz. – próbáltam észérvekkel meggyőzni, hogy káros, amit csinál. De egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mégis mit élveznek benne az emberek? Ez örök rejtély marad számomra.
- Ami pedig a belépést illeti, hölgyeké az elsőbbség. – feleltem, és próbálkoztam egy komikus meghajlással, ahogy már néhány kúrián a lakájoktól láttam.

Kvothe, Alb Stein: Valamilyen oknál fogva nyitott szemmel elaludtatok, lehet, hogy már napok óta nem tudtatok aludni a gépek zakatolásától, lehet, hogy csak valami lekötötte a gondolataitokat. A lényeg, hogy amikor felkeltek már mindenki elment nélkületek. (Ezt is reagáljátok le a hozzászólás mellett.)

Többiek: Amint Vincent benyitott, egy kéz húzta be. Egy sápadt arcú vékony munkás a bal melle fölé ragasztott egy sárga, nagy 678-as számot. Ezután a termetéhez képest elég nagy erővel maga felé fordította, egy szintén sárga sisakot nyomott a fejére, majd visszafordította és gyengéden a gyárba lökte őt. A további belépőkkel is így tett, majd a kézmozdulatokat még kétszer megismételte, látszott rajta, hogy több éve minden nap csinálja, és beleült a mögötte lévő székbe, majd kinézett a kicsinyke ablakon, lesve, hogy jönnek-e még emberek.

A gyár belső felépítése emeletes volt. Legalul szalagokon egy óriási spirál alakot leírt szalag ment körbe, amit egyszerre toltak meg az ott dolgozók. A gyárban műlábakat gyártottak, az elején a spirál közepéből indult, majd a spirál végén került rá az utolsó finomítás, majd volt külön egy emberke, aki a többihez dobta. Az emeleten három ember volt, mindegyikük öltözködése eltért a munkásoktól, látszott, hogy ők voltak a vezetőség. Az egyik a következőt kiabálgatta:
- Öt, négy, három, kettő, egy, tol!
Mellette egy torkát fogó, teázó fiatalember ült. Biztos a fél napot végigkiabálta és most lett váltás. A harmadik éppen ekkor indult le a nyikorgó körlépcsőn hozzátok.

Nem volt sok idő, a telt úriember egy gazellát megszégyenítő tehetséggel ügyeskedett le a lépcsőn, majd robogott oda hozzátok, majd a fületekbe kiáltotta:
- HATSZÁZ HETVENNYOLCAS!... - ezután végigsorolta a számokat, ha Vincent után csak egy ember ment be, akkor 679-ig, ha három, akkor 681-ig.
Ezután szemöldökét a magasba vitte és a szalag felé mutatott.
- MIRE VÁRSZ/VÁRTOK? A BRENN ÖNKÉNYURALOMRA? SIPIRC MUNKÁRA!

Ment, hisz miért ne ment volna. Ha már idáig eljött, akkor megnézi, hogy mi folyik itt, hiszen ilyen őrültekkel is ritkán találkozott. Még arra is gondolt, hogy esetleg valami közveszélyessel van dolga, és akkor még elismerésben is részesülhet, ha beviszi. Természetesen utolsóként lépdelt, zárva a sort, és természetesen az ajtón sem ő lépett be elsőnek, hanem inkább cigiszünetet tartott.
Várta a támadást, minden irányból, és most mégsem tett semmit. Észlelte az egyenesen felé közeledő alakot, látta a karjának a mozdulatát, de az egyszerűen annyira nem volt hasonlítható egy támadó kézhez, hogy nem kellett ellene védekeznie. Igazából kíváncsi volt, hogy mit akar tenni. És… ez is megőrült. Önkéntes leszoktató missziót vezet vagy mi a halál? Sascha elmosolyodott, majd hálálkodóan, a lehető legnőiesebb arcát próbálta felvenni, ha már le lett kisasszonyozva.
-Hálásan köszönöm jóember.
Pihegte.
-Csak tudja ez a sok feszültség, és ez a veszélyes küldetés…
Majd hirtelen megkomolyodott, mélyen a férfi szemébe nézett, és lassan, tagoltan ejtette ki a szavait.
-Az egészségem köszöni szépen jól van. Ha azt szeretné, hogy maga is ilyen kicsattanó életerőt tudhasson magáénak még sokáig, akkor most menjen be szépen azon az ajtón, és vigye magával a jó tanácsait is.
Majd unottan elővett még egy szálat, és ha a férfi nem tett semmit, akkor rágyújtott. Ha azonban csak egy gyanús mozdulattal is élt, akkor belement a játékba. Ha ez a fickó ölre akar menni az ő egészségéért, akkor nem akadályozhatja meg benne a hős lovagot. Persze remélte, hogy a dokis srác közreműködése elég lesz… persze azt is remélte, hogy az nem lesz olyan idióta, hogy elsőnek lépjen be egy ismeretlen épületbe. Hát… végül is minden reménye még neki sem válhat valóra. Szépen végignézte, ahogy behúzzák az emberkéket (már amennyit), majd az ajtó elé állt, tisztes távolságban a munkára oly lelkesen buzdító testes komisszártól, füttyentett egyet cigarettával a szájában, igyekezvén a gépek zaját is felülmúlni, bekopogott a kis ablakon, megvillogtatta a hapek előtt a cigarettatárcáját, és bekiáltott.
-Hé Joe! Cigiszünet?
Akár reagált a komisszár, akár nem, ő ugyan be nem tette a lábát azon az ajtón.

A hölgyemény magyarázkodni, kezdett, hogy ez csak a stressz miatt kell, de én csak mosolyogtam a maszkom alatt. A bagósok legrosszabb kifogása! Ezen kívül már csak az az állításuk nevetségesebb, hogy bármikor le tudnák tenni, ha akarnák, de ugye egyikük se akarja. Mérgezés mellett még áltatják is magukat. Kész röhej! Aztán egyszer csak a lágy, dallamos hangvétel keményebb lett és fenyegetőzött.
- No de hölgyem, illik így beszélni? Én csak az épségéért aggódtam, de akkor inkább magára is hagyom. – mondtam. Közben örvendezve láttam, hogy a kutyás fickó is az én véleményemen van. Kezdett nagyra nőni a szememben. Mit is mondott, mi a neve? Valami… Vincent? Igen ez lesz az! Akkor viszont nekem is illik „bemutatkozni”.
- Az én nevem William, William Hill. De a cimboráim gyakran hívnak Vasálarcosnak is. – nyögtem be az egyik álnevemet. Viszont ez a Vasálarcos név, amit most találtam ki, nagyon is tetszett. Talán meg is tartom. Aztán a Vincent nevű férfi elindult az ajtó felé. Ennyit az udvariasságról. Viszont ö9rültem is, hogy nem egy nő ment be elsőnek, ugyanis amint kinyitotta, már rántották is be.
- Hát ez meg mi a ménkű volt?! – riadtam fel, és már indultam az ajtó felé én is, de engem is berántottak. Bent egy vékony nádszál gyerek rám ragasztott valami számot, sisakot nyomott a fejemre, és már lökött is beljebb. Közben kintről még hallottam néhány mondatfoszlányt a cigis nőtől, és úgy tűnik, hogy nem ma akar leszokni a dohányzásról. Bent egy lábkészítő üzem volt, ami még nem is lett volna annyira nagy szám, viszont az a benti ricsaj! Még a gondolataimat sem hallottam rendesen.  Középen volt a készítő rész, ahol több ember is dolgozott. Szegénykéim. Én nem bírnám ki ilyen körülmények között. Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki elindult felénk. Csak nem a fejesek egyike? Csak ő lehet, ha már egyszer így öltözött. Talán majd vele lehet beszélni. Nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem, mert egyszer csak odajött hozzám, és a fülembe üvöltött, valami számít. Most már tuti, hogy halláskárosult leszek. T.T
- Ember, ne óbégasson má’! Ez nem kocsma! És mégis miért üvöltözik? Talán ég a háza? És különben is, pont magára vártunk! Egy alkalmazottjuk cipőjét keressük, amit itt felejtett. Nem látták véletlenül? – kérdeztem, és reménykedtem egy normális válaszban.

Az uraság válaszolt a kérdésemre valamilyen érthetetlen nyelven. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy ép most jutott eszébe enni. Ép most... pont most...
-Hg mgerd...te, m aje efeejem. A éohó uáoz eensen l menni aj a ásoik nyarná obra. E mot... Ezt mondta... magyarán... hg... hogy..... mgerd.... merre te. m aje efeejem... majd elfelejtettem. A Szénkohó utca egyenesen.... menni a második kanyarnál jobbra... emot. Illetve amott. Oké világos! Egyenesen előre aztán a második kanyarnál jobbra! Akkor oda kell mennünk. A megbízó ezek után elköszönt és elsietett. Úgy tűnik van más dolga is minthogy arra várjon, hogy előkerítsük a cipőjét. Úgy tűnik még egy ilyen őrültnek is van néha fontosabb dolga is. Őrült amiért a cipőjét egy gyerekhez hasonlítgatja. Már, hogy lehetne olyan egy lábbeli mint egy gyermek? Meg, hogy szerencse cipő? Badarság... Ekkora marhaságot még nem hallottam. Ez mindent visz és ráadásul mi az indoka erre az egészre? A főnök. Ki más? Komolyan azért nem akar be menni érte a munka helyére mert a főnök szigorú? Ennél még az általam kiagyalt legrosszabb érvelés is elfogadhatóbb lett volna. Pedig elé sok hülyeséget és sületlenséget elképzeltem lehetségességes válaszként. Na mindegy legjobb lesz indulni... gondoltam majd pár pillanattal később hirtelen fel. emeltem a fejem. De miért néztem lefele? És hová lett mindenki? Elaludtam volna? Szétnéztem... sehol egy lélek csak egy a közelben elmasírozó rendrobot.
-A fene! Dolgom van! Hogy tudtam elaludni??? Majd megiramodtam a többiek után...
Hogy? Talán nem aludtam magam ki rendesen? Ennyire megviselt az idefele út? A rejtőzködés az izgalom? Vagy talán beteg vagyok? De nem érzem magam annak... Vagy csak nem érzem? Azt hiszem el kéne mennem egy orvoshoz... vagy dehogy. Fenét! Az orvos drága. Nekem meg semmire sincs kevésbé pénzem mint most gyógyszerre. Nem hiányzik, hogy pont most betegedjek meg. Mikor annyi dolgom van. Még meg kell szerveznem az expedíciómat is... Expedíció... hol van az még? Előbb pénzt kéne rá szereznem. De ha csak itt szunyálok nap hosszat, ráadásul állva nem jutok előrébb. Legfeljebb elnyomom a nyakam a járókelők meg bolondnak néznek. Rosszabb esetben össze is esek alvás közben akkor meg csak az hiányzik, hogy valaki ki hívja a doktort. Aztán ha olyan a kedve az elkéri a vizsgálat költségét is. És kitől? Tőlem a szerencsétlen áldozattól akinek az égvilágon semmi baja sem volt csak elaludt. Ez egy rémálom... Aztán meg még a nyakamba varr egy csomó méregdrága gyógyszert amit meg kell vennem, de nincs rá pénzem aztán jön a hitel... és azzal be is lépek a bankok ördögi körébe. Onnan meg nincs menekvés.
Utol kell érnem a többieket...

-G. Conron Comstock.
A lány rágyújt egy cigarettára, lassan előhalászik egy papírost a táskájából, és böngészni kezdi.
-Hmm… azt hiszem maga is segíthet nekem.
Bólint, majd elteszi az iratot, és kezet nyújt a szivarozónak.
-Sascha Kosmachevskaia.
~A dokis gyerek akár még tudhatja is a nevemet, ha rápillantott az egyenruhára… bár egy rangjelzést nem volt képes leolvasni, akkor nem hiszem, hogy erre figyelt volna, abban pedig biztos vagyok, hogy nem mutatkoztam be neki. Semmi kedvem magyarázkodni azért, hogy miért hív más néven.~
Hadarja el gyorsan a nevet, és az ürge akár kezet fog vele, akár nem, sebesen folytatja.
-Én elhiszem, hogy meggyűlik magának velük a baja, higgye el, nekünk is. Ilyen semmiségekért küldözgetnek ide engem. Szerintem oldjuk meg mindkettőnk problémáját, aztán mehetünk is a dolgunkra. Bejelentés érkezett, miszerint az egyik alkalmazott hiányos öltözékkel távozott az üzem területéről. A szervezet jogállását és feladatait megszabó hatvanharmadik törvény első paragrafusának negyedik pontjának A cikkese szerint feladatunk a közterületek jogszerű használatának, a közterületen folytatott engedélyhez, illetve útkezelői hozzájáruláshoz kötött tevékenység szabályszerűségének ellenőrzése. Ne aggódjon, minket egyáltalán nem foglalkoztat, hogy megfelelő-e a védőfelszerelésük, meg innen kintről is látom, hogy minden rendben van, és jogtalan eltulajdonításra sem gyanakszunk, csak bizonyos érték felett ki kell vizsgálnunk az ilyen eseteket. Elvileg valami cipőről van szó, jobb lábas, fényes, a…
Kezdi a felsorolást, majd elmond minden adatot arról a félról, amit a megbízójuk lábán látott.
-A bejelentő Jeoffrey-ként mutatkozott be. Semmi kedvem körbekérdezősködni, meg feleslegesen hátráltatni a munkáját, úgyhogy kérem Ön se hátráltassa az enyémet. Könnyítsük meg egymás dolgát. Maga szimpatikus alaknak tűnik. Bemegy, megtudja, hogy van-e ilyen alkalmazottuk, van-e bent ilyen cipő, ha van akkor kihozza, vagy kiküldi valamelyikkel és már meg is vagyunk. De persze tőlem mondhatja azt is, hogy nem tud az egészről semmit, és akkor majd kiküldenek magasabb jogkörrel rendelkező, együttműködésre kevésbé hajlandó embereket, és akkor beszélgethet velük.
Elmosolyodik, és az ajtó felé néz.
-És azért, hogy magának még jobb legyen, az a pár idióta, akit az előbb munkába állítottak, gyakornokok. A hatáskörük nem terjedt volna odáig, hogy belépjenek az Ön üzemének a területére, majd meg is kapják a büntetésüket… de mindketten jobban járunk, ha én most úgy hiszem, hogy ők kutakodnak bent, maga meg kap pár ingyen munkaerőt erre a napra. No, mit szól hozzá?
Nagyon reméli, hogy az üzletember bekapja a csalit. Egy vizsgálat elkerülése, a felesleges termeléskiesés nélkül, és még ingyen munkaerőt is kap mellé. Ennél jobb ajánlatot régóta nem kaphatott, és mindezért cserébe, csak be kell mondania a hangosba, hogy keresnek egy cipőt, vagy rá kell állítania pár biztonságit, akik úgysem csinálnak az ilyen helyeken semmit. Természetesen Sascha óvatos, és minden igaz, amit mondott, csak éppen nincsen úgy összefüggésben, mint ahogy lennie kellene. Valóban érkezett bejelentés, de ő egy szóval sem mondta azt, hogy hova, és azt sem, hogy őt honnan küldték. Még a rendelet is egy hatályos rendelkezés, számtalanszor alkalmazta már, amikor kiküldték őket, hogy takarítsák el az utcákról a huligánokat. Ha az úriembernek van egy kis üzleti érzéke, akkor Sascha pár perc múlva már távozhat is, leadhatja a cipőt, ha tényleg van olyan, és utána megírhatja a jelentést, és lezárhatja ezt az idióta és felesleges kiruccanást.

A beszélgetésembe Vincent rontott bele egy sokkal illedelmesebb beszédstílussal. Én csak nevettem magamban. Az ilyen emberek nem érdemlik meg az ilyesfajta beszédet, viszont a talált tárgyak osztályának felvetése egy jó ötlet volt a számáról. A fejes nem így gondolhatta, hiszen egyből röhögésbe kezdett. Egy kicsit idegesített már ez a fazon. Szívesen bemostam volna egyet az arcába, de még uralkodtam magamon, hiszen mégis csak a munkahelyén vagyunk, így egy kicsit több esélye van. Azután nekem kezdett beszélni arról, hogy nem adom meg a tiszteletet. Itt már kezdett kissé elborulni az agyam. Én nem adom meg a tiszteletet, amikor ő kezdett el velünk ordibálni?! Ez azért több volt a soknál. Már egy kicsi lüktettek a halántékomnál az erek, és a fülemben is dübörgött a vér. Már csak ökölbe szorult kézzel tudtam magam kontrollálni. Még szerencse, hogy miután kiröhögött minket, azután elment. Én abban a pillanatban odaléptem a falhoz, hogy levezessem a dühömet egy ökölcsapással. Miután ezen túl voltam, már indultam ki ebből a kócerájból és hangzavarból. Viszont a fickó is errefelé ment, és a kint maradt hölgynek ecsetelte a helyzetünket. Ez már több volt a soknál! Az oké, hogy leszégyenít minket egy egész gyártósor előtt, és semmibe vette a kérésünket, hogy szolgáltassa ki a cipőt. De hogy még ezek mellett egy hölgy előtt is lejárasson minket, az már túlment nálam azon a határon. Közben még a nő is mondott valamit neki, de ő távolabb állt, így nem igazán értettem. A testem megfeszült, és elindultam a kijárat felé. Ha bárki le akart volna fogni, akkor egyszerűen félrelöktem őt az útból, majd amikor a pasashoz érek, akkor megfogom a ruháját, és neki nyomom a falnak.
- Ide figyeljen uram! – szóltam hozzá nyersen, azonban nyugodt hangon. – Az még rendben, hogy kinevetik az ötletünket. Még az is elfogadható, hogy a tüdejét, és mások egészségi állapotát roncsolja. De az a tény, hogy a becsületes dolgozó, akinek a kedvenc cipője elveszett, és nem kaphatja vissza, az már elfogadhatatlan. – Minden mondatnál egy kicsit feljebb emeltem a földtől, míg végül körülbelül félméternyire nem volt a talajtól, ott megállítottam. – És nehogy azt higgye, hogy csak egy kis közember vagyok. Lehet, hogy nem látszik rajtam, de én egy kormány által megbízott, bizonyos J. Isaac vagyok, akinek felhatalmazása is van arra, hogy akár ezt az egész kócerájt bezárassa, hogyha bármiféle ellenállást, vagy tisztelet nélküli bánásmódot kapok ez ügyben. Tehát, ha szépen megkérem, akkor visszaadná a dolgozóknak, ami az övéké? Vagy szeretne hajléktalanná válni? – kérdeztem végül. Ez volt egyik a legnagyobb hazugság, amit valaha mondtam, de a cél szembesíti az eszközt. Ha nem teszem meg ezt, akkor ki tudja, hogy mije tűnhet el legközelebb akármelyik alkalmazottnak? Ez az ő érdekük is, nem csak a mienk. Közben a nőre sandítottam, hogy mégis mit szól ehhez az egészhez, de megláttam a kezében a cigarettát.
- Kérem hölgyem, tényleg nem kéne dohányoznia! Mondja csak, a családja mit szól ahhoz, hogy szennyezi a tüdejét? – kérdeztem tőle, szinte már szomorúan. Nem tudom elhinni, hogy valaki ennyire a dohánytól függjön.

Még a mondandóm végére sem érhettem, amikor hátulról egy kar visszarántott.
- Mi a? – kérdeztem, és hátranéztem. A Vincent nevű fickó állt mögöttem. Próbáltam szabadulni, de valahogy nem tudtam, és rá is jöttem, hogy miért. Automailje van! Ezt nem hittem volna. Tehát ennek a fickónak elveszett a fél karja? Szegény. :no:Nem tudom miért, de lenyugodtam. Közben ő elkezdett magyarázkodni a pasasnak, hogy csak túlhajszoltam magam, meg sokat stresszelek, meg ilyesmik. Nem értettem miért csinálja. Aztán felém fordult, arcán valami furcsa vigyorral. Egyből levágtam, hogy mi folyik itt.
- Öhm… persze! Elnézést uram, csak nem rég szoktam le a dohányzásról, így egy kicsit előbb dühbe jövök. – mentegetőztem, de az egész csak kitaláció volt. Sose nyúlnék ahhoz a büdös valamihez, amivel többen is roncsolják a szervezetük. Mindenesetre beindultam Vincenttel együtt, hogy megkeressük a cipőt. Ő viszont már nem volt bent olyan mosolygós, mint amilyen kint volt. Ridegebb beszédstílusba váltott, én pedig követtem befelé, szótlanul. Idővel megenyhült, amikor már ott voltunk a gépsoron. Még egy viccre is jutotta tőle.
- Tényleg az lenne. – mondtam kissé derűsen. De valami nem hagyott engem nyugodni. Miért lépett közbe? Ezt muszáj lesz majd megkérdeznem tőle. De előbb a munka! Néztem a műlábakat, egyik otrombább volt, mint a másik. Legalább is a számomra. Valahogy nem tudtam elfogadni ezeket a mechanikus testrészeket, amilyet ez a Vincent is viselt. Persze, ha elvesztette a végtagját, akkor jól jön neki, de én valahogy nem tudnék ezekkel élni. Olyan ridegnek tűnnek… sosem érezném úgy, hogy a testemhez tartoznak. Aztán a gondolkodásomból egy furcsaság ébresztett fel. Az egyik lábon volt „valami”. Jobb szót nem találtam arra a cipőre hasonlító tárgyra, ami a műlábon volt rajta.
- Ezt keressük? – kérdeztem Vincentet, hogy biztosra menjek. De közben a cipő is ment tovább, így elkaptam a lábat, és leszedtem a futószalagról. A cipőhöz egyszerűen nem mertem hozzáérni.
- Megvan a cipő. – örvendeztem. – De a gazdáját azt hol találjuk? – kérdeztem Vincenttől, de sejtettem, hogy nem tudja a választ. Ha lenne valamilyen ötlete, akkor elindulok utána, és közben felteszem neki a kérdést:
- Mondd, miért akadályoztál meg? – ez valamiért nem hagyott nyugodni, így most majd talán választ kaphatok, és remélem, hogy nem lesz a válaszában semmi rossz rám nézve