Gallentini nyomozás

Sascha a szeme sarkából ugyan észrevette a közeledő Baaltazart, és már gondolkodott is azon, hogy miként viszonozza majd amennyiben ez a túlbuzgó környezetvédő idióta belerondít a tervébe, de szerencsére neki most nem kellett semmit tennie. Megjelent a dokis srác, és elkapta a bajkeverőt, mielőtt megmukkanhatott volna. A lány egy hálás biccentéssel jelzett Vincentnek, megköszönve a közbenjárását. Mindezt úgy tette, hogy az üzemvezető azt hihesse az ő szavainak jár a köszönet, és így minél kevesebbet vehessen észre a háta mögött zajló incidensből. Ezután úgy dönt, hogy ezért a segítségnyújtásért cserébe akár pár szót is kaphat.
-Hálásan köszönöm a segítségét.
A kiskatona beállt az ajtóba, nekitámaszkodott az ajtófélfának és várta, hogy mi fog történni. Az alak bement és felsétált a lépcsőn, azonban mire intézkedhetett volna, Vincenték már közeledtek is a zsákmánnyal. Sascha csak intett a főnöknek.
-Köszönöm a segítségét, de a kollégák már megoldották. Ügy lezárva.
Vett elő egy papírt, és kezdett újra a jegyzetelésbe, majd megvonta a vállát, és eltette a papírost.
-Tudja mit? Nem is volt semmi ügy. Hálásan köszönjük az együttműködését. Viszont látásra, további jó munkát!
Intett a többieknek, hogy kövessék, majd miután elég távol értek megállt, megnézte a cipőt, és ismét csak egyetlen kérdést tett fel. Egészen addig még a dokis fiú kérdésére sem válaszolt, mert távol akart kerülni a helyszíntől.
-Elvileg visszamehetünk oda, ahol a megbízást kaptuk. Az is lehet, hogy ott vár a delikvens. Arról, hogy mi lesz akkor, ha még sincs ott, ráérünk akkor gondolkodni. Vagy van esetleg más javaslatuk? No fiúk, mi legyen a további terv?
A szerzeményre csak egy pillantást vetett, meg sem próbálta megszerezni vagy ilyesmi. Meg volt, és ez a lényeg.

//Nojó, látom választ még karácsonyig sem fogok kapni, akkor megírom így. És már most mondom, csak a saját kábé kapott két soromat olvastam el a teljesség érdekében //

Hö...
Úgy saccperkábé ennyi lehetett a reakcióm. Hogy mi történt, na azt ne kérdezze tőlem senki, mert úgy tépem ki a nyelvét, hogy jön vele még a bele is.
A zaj olyannyira az agyamra megy, hogy úgy érzem, szegény gondolkodó szervem legszívesebben kitörne a koponyámból és kiszaladna az ajtón. Valószínűleg emiatt is nem emlékszem semmire abból, ami történt, csak figyelem unott arccal, ahogy a kezem szinte magától mozog. Csavar, beteker, meghúz, megy tovább. Csavar, beteker, meghúz, megy tovább. Csavar, beteker...
Mintha ordítás is lett volna, ám ebben sem vagyok biztos. Rémlik valami olyasmi, hogy egy cipőért jöttünk be, de mindannyian eltűntünk a süllyesztőben. Behúztak a gyárba... igen, számot is kaptam, mint valami holmi rab. Az egyedüli jó dolog, hogy az idegesítő bagázs eltűnt a környezetemből, és még így is hálát mondhatok az Úrnak, hogy a maszkos fickó meg a furcsa akárki engem már nem támadott le a dohányzási szokások miatt, csak a másik kis csitrit. Mintha ők sosem gyújtottak volna rá... hazudoznak azok is, mint a vízfolyás. Mint minden megáltalkodott szemét férfi ezen a világon, aki csak fel mert nőni a születése után.
Még eltelik jópár perc. Csavar, beteker, meghúz, megy tovább. A dolog olyannyira monoton már, hogy az agyam elkezd forogni unalmában. Igen, egyértelműen egy cipő miatt jöttünk ide, és olyannyira felidegesített a sok tudálékos vadbarom, hogy hihetetlen. A kérdés az marad, vajon az ajtón levő behúzás és az itt ébredés között vajon mi történhetett. Amint hazaérek, első dolgom lesz mint páciens, átlépni a kórház kapuját és kérni valamilyen vizsgálatot, hogy nincs-e krónikus problémám. Hisz az ilyesmi, hogy alkohol és drog nélkül maradna ki az ember emlékezetéből ennyi sok, nem normális. Valami bajom van, az már biztos.
Körbenézek, de nem jutok sokra a szemem által kapott információból. A gyárban vagyok, nem kell sok észmunka ahhoz, hogy tudjam, oda, ahol a csóka elhagyta a cipőjét. Nem hittem volna álmomban sem, hogy egy ilyen kifordult helyre kerülhetek. Normális munkásember menekülne innen... opp, de el is felejtettem, az ürge nem volt normális. Jaj nekem, Istenem...
És csupán egy másodpercre végigfut a fejemen, hogy vajon hol lehetnek a többiek. Kivételesen elkélne a segítségük. Végül kisvártatva kirázom fejemből még a kósza gondolatot is; nem kell nekem nagyképű hülye férfiak segítsége, a kis csitrit meg bizonyára reszelik mindketten, azért figyelnek rá annyira.
Csavar, beteker, meghúz, nem megy tovább.
Mivel van egy olyan sanda gyanúm, hogy lassulásomat észlelve szinte rögvest megindulna az üvöltözés irányomba, gyorsan inkább a földre guggolok, hogy tudassam főnökömmel, nem érzem jól magam. Kissé bánom, hogy nincs nálam egy olyan orvosság sem, ami képes tetszhalott állapotot létrehozni, ahhoz pedig nem vagyok elég jó színésznő, hogy eljátszam Júliát. Marad a klasszikus rosszulétet szimuláló trükk, ami tudom, hogy eredményre úgysem fog vezetni, hisz ha már a munkások ekkora barmok, akkor a főnökök bizonyára még nagyobbak, és halálra akarnak majd dolgoztatni.
Így maradok pár másodpercig, kissé töprengve, mit tegyek... majd a legegyszerűbb megoldást választom. Elfordulok a szalagtól és határozott léptekkel indulok arra, amerről feltehetőleg jöttem, és legalább részben ismerős; a kijárat felé. Nem érdekel, ha rám szólnak vagy üvöltenek, egy sanda legyintéssel vagy vállvonással jelzem, hogy tudom én, csak leszarom. Ha egyikük mégis megállít, amihez szükséges lesz számára némi fizikai kontaktus az irányomba, szigorú arccal a szemébe nézek.
-Pisilnem kell.

// Bocsi a késésért. //

Mivel esztétikailag ronda, ha örökké nyitva marad a téma és a történet, ezért történetileg lezárom a kalandot.

A rendfenntartó erők megkörnyékezték a gyárat és mindenkit letartóztattak a helyszínen. Jeoffrey soha többet nem látta viszont cipőjét, így két nappal az eset után felakasztotta magát. Az asztalán egyetlen cédula volt:

"A jobb lábam hideg. Legalább annyira hideg, mint a kitöltetlen űr a lelkemben, aminek formája és mérete megegyezett a lábbelimével."