Thomas Clockmanson

Név: Thomas Clockmanson
Becenév: Tommy
Kor: 16
Nem: fiú
Kaszt: mechanista

Kinézet: Még csak kölyök, így nem meglepő, hogy izomzata se hazudtolja meg magát, leginkább akrobatikusnak tartja magát ebben a kérdésben. Nem nőtt magasra, kiegészítők nélkül kb. 170 cm magas, súlyra meg ijesztően keveset nyom a sok éhezés miatt.
Csapzott, szőke haja általában koszttól ragad, de látszik rajta hogy valamikor még biztosan fényesen tündökölt, de manapság már a ritkás meleg víz és a fésű hiánya miatt… csapzott marad, talán örökre.  Szeme narancssárga, az, hogy biológiai módon módosított, vagy hogy speciális kontaktlencse lenne-e, nehéz megmondani, igazán ő se tudja, bár nem is a legnagyobb problémája, amire kevés agykapacitását áldozni szeretné. Hitehagyottként ábrázata is leginkább ez tükrözi, ritkán látható vidámnak, általában melankolikusan szomorú.
Olcsó, foltozott bőr ruhákban jár, már régen nem telik neki többre, mint ez. Mechanista szemüvege mindig a fején ül, és egy hátizsák a hátán. Mindig indulásra kész, mint egy kalandozó.

Jellem: Erősen visszahúzódó, elege van az emberiségből, így inkább bízik az állatokban és eszközökben, mint bennük, de gyűlöli a rendrobotokat múltja miatt. Nagyon könnyen megijed dolgoktól, gyakran már-már komikussá is alakulhat emiatt, és gyűlöli ezt, főleg ha ettől kínos helyzetbe kerül… de eddig nem tudta magát túltenni e rossz tulajdonságán. Szereti eljátszani a hőst, és ha egyszer kimond valamit, akkor az úgyis lesz, és addig próbálkozik, amíg össze nem esik, nagyon akaratos, de inkább meggondolatlan mit sem főnökös. Mindennél és mindenkinél jobban szereti a kutyáját, Csibészt. Érte tűzbe benne, és senki se beszélhetné le róla, hogy hátrahagyja, még a leghidegebb logika ellenére sem. Ő a mindene, az utolsó csepp hitéből a világgal szemben, valószínűleg már rég feldobta volna magát a robotoknál, ha ő nincs.

Kezdő felszerelés: ruházat, saját szerszámok, táskája, pár régi könyv, saját fegyvere (Megpályázva):

Leírás: Egy mindennapi, egyszerű duplacsövű-nek néz ki, azzal a kis eltéréssel, hogy egy jó kis csuklómozdulattal a fej része lecsukódik oldalra, a nyelében egy tőrrel kiegészülve. Csak védekezésre használhatja.
Felhasználódás: Törik, 10 használat után (csak a tőr rész) // Nem törik, 1 vas töltény/lövés
Sebzés: 30 sebzés (védekezéskor 5-öt tőrrel)
Visszatöltődési/Lehűlési idő: 2 kör/ 3 kör
Energiahasználat: 1 (tőr) 2 (pisztoly)
Engedély: Alap Hadviselési Engedély
Feltétel: 2 célzás, 1 erő, 1 reflex
Ár: 295 Đ (egyedivé tétel + 35 Đ)
Elérhető: Egyedi (max. ismerősnek vállalja jelenleg)

Kezdéskori engedélyek: Nincs (pisztoly illegális tulajdon)
Lakás: Nincs (vándorol, minden holmiját magánál tartja) Ursas-i




~ Nem kaphatnak el! – kongott fejemben a mondat, amit ha ki is mondtam valakikor, azt a célt, hogy ezzel buzdítsam fel magamat, már rég elvesztette. A végeredmény inkább egy, érzelmileg önroncsolás lett, jobban rettegve, mint ezelőtt.
Bűzős sikátorban talpam alatt csattognak a sárpocsolyák, az emberek előlem bemenekülnek a házaikba, vagy félreugranak az utamból, én pedig egyre gyorsabban futok, és nem állhatok le. De a gőzóriás nem akar a hátamból lekopni, annyira rettegtem, hogy már rég nem mertem visszanézni rá, de halottam nehéz vasteste zörgését, az utcai szemetek talpa alatti összepréselődését és a századszori felszólítást:
- Álljon meg, a rend nevében! Ne tanúsítson ellenállást! Álljon meg…
Nem vagyok hülye, hogy megálljak. És még mindig a sarkamban van. Nagyon kitartó egy dög ez.
~ Nem kaphatnak el!

Szemem előtt régmúlt események száguldanak keresztül, nyakamban liheg a halál, így már is pörögnek az emlékek a szemem előtt:

Emlékeim homályosak arról, ami hat éves korom előtt történt, csak foszlányképek, rendezetlen történések, amiknek semmi közük egymáshoz, csak egy dolgot tudok erről az időszakról, azt, hogy az anyám meghalt. Nem emlékszem rá, ha akárki kérdezi szülés közben halt meg – nagyjából ennyit is ért nekem, nem mintha gyűlölném… De utána sincsenek használható emlékeim, nagyon felejteni akarok, és javarészt sikerült is.
Egyetlen élénk emlékképem él, a mai napig, amit akárhogy el akarok felejteni, csak ezt nem tudom, a legfájdalmasabbat:
- THOOOOOMAS! – üvöltötte Apa bele a csőbe, csak úgy beleremegett a régi réz „adóvevő”, bár rég bepatinásodott, és több lyuk volt rajta, mint ép négyzetméter.
- JÖÖÖVÖÖÖK! – adtam le a választ, és ahogy tudtam, robogtam le a pinceszintre, a műhelyébe. Az öreg lépcsők nagyon veszélyesek voltak, akármikor beszakadhattak, és a falon lecsusszanni se volt jó ötlet, omlott róla a vakolat, és lassan sietni… elég nehéz dolog, de megpróbáltam-
- HOOOL VAGY?! GYEEERE MÁÁÁN!
- Itt vagyok már a lépcsőn, egy pillanat! – Apám nagyon türelmetlen ember, és nélkülem mostanában nem tudott dolgozni. Az állam megtagadta tőle a auto-mailt, így nem tudott már rendesen bütykölgetni, ezért még türelmetlenebb lett, mint volt. Ott találtam, ahol vártam; az öreg, kopott bőrfotelben, asztala fölé hajolva, szerszámok és alkatrészek mindenhol, éppen valamelyik tervrajza befejezésén ügyködött.
- HOOOL-
- ITT! Mögötted…
- Áhh, remek, remek. Gyere ide, segíts. – Apa már kevés dolgot egyedül elintézni, így fél karral, de a haja az mindig kiváló volt, elölről hátra fésülve szép, csillogó haját, az egyetlen dolgot, ami nem egy hobóéra emlékeztetett. Inge mocskos, izzadtságtól büzölgő, mellénye olajfoltos, nadrágján meg hatalmas lyukak éktelenedtek – megint. Már több rajta a szellőző, mint a folt.
- Megvan a legnagyobb remekművem, a végső! – mondta, közben felkászálódtam a kis forgó székemre, ahogy elhelyezkedtem, megpördültem rajta, hogy megnézzem; tényleg beolajozta. Szerencsére nem felejtette el.
- Már megint? – kérdeztem oda se tekintve. Minden új műve a végső volt, kissé megbolondult, mióta anya meghalt, de azért szerettem apát, olyan szerethetően buggyant meg.
- Most tényleg komolyan mondom, anyád emlékére esküszöm! – erre azért felnéztem, apa nem szokott össze-vissza esküdözni, főleg nem anyával kapcsolatban.
- Oké, miben segítsek? – hajoltam a tervrajz felé, de ahogy lenni szokott, felkapta előlem, mielőtt igazán megnézettem volna. Nem tudom, miért rejtegette a terveit, de már megszoktam. Amikor kérdezni szoktam, mindig ugyanazt mondta:
- Nem gyerekjáték!
- De akkor hogyan-
- Mondom, mit hova tegyél és hova forrasz, hogy miért azt már nem kell tudnod.
Ma nem akartam ezt megint eljátszani, feltekintettem rá, ő csak visszanézett rám, így nem firtattam a dolgot.
- Reendben van, mivel kezdjem?
- Fogd azt a nagy hengert, és a hetedik szkiplon fogantyúba rakd bele a „4b” jelzésű tress kábelt, majd…
Sokáig dolgoztunk rajta, tényleg nagyon bonyolult volt, és hiába az egy kéz; dolgozni akart. Ha kellett, tartottam a csavart, hogy csavarozhasson, az óraművet, hogy beállítsa, meg mindig ő piszkált bele a fontosabb részekbe, elérve azt, hogy nem tudom mit szereltem össze. Talán egy újféle kenyérsütőt, vagy fotonágyút. Akármelyik lehet.

Nem tudom, mióta menekülhetek, az emlékképek miatt eltévedtem egy kicsit, így zsákutcába futok. Megtorpanás nélkül futok neki a falnak, az egyik szemetesről elrugaszkodok oldalra, ahonnan a peremet kihasználva egyszerűen átugrok a fal fölött, földre érkezésemet gurulással fejezem be. Kezem folyékony dologba ér, és nem is akarom megtudni mibe nyúltam. Felguggolok, és futok tovább. Ez a modell inkább lehet tankszerű mintsem egy szitakötő, egyszerűen áttöri a falat lendületvesztés nélkül, erről csak a repülő és porrázúzódó téglák hangja árulkodik.
~ Nem kaphatnak el!
Két házat összekötő nyitott átjárót, amolyan hídszerűt pillantok meg magam előtt, a fal mellett ládák, azokon végigfutok, és az utolsóról elrugaszkodom az átjáró felé, felhúzom magam az átjáróba. Lenézek, alattam a robot csak most ért ide, leguggol, valószínűleg ugrani fog egyet, neki futok az egyik ajtónak, - ami az átjáró végén van – hogy annak a keretét használva elrugaszkodási pontnak a ház tetejére akarok feljutni, de a robot eddigre elkapta az átjáró alját, és arról himbálózva engem céloz meg, bár inkább a megrázás zavar meg. Ahogy visszanyerem az egyensúlyom, a tetőre vetődök át, fölöttem golyók repülnek el.
- Az ellenállás hasztalan! Adja fel magát! – hallom a robot utasító szavait, ugyanannyira nem érdekelnek, de rettegésem tovább nő, hamarosan elkap, ha nem találok ki valamit. Lihegni sincs időm, amikor meghallom a fogaskerekek nyikorgásának hangját. Itt valami készül, ennyi volt a pihenés. Alig futok egy félszász métert, valami áttör valamit, és vezetékek sikamlása hallatszik, az első átugorható ház után téglák csörrenése ráz meg, valószínűleg felhúzta magát valami karkilövővel. Csak el ne érjen azzal a kézzel! Háztetőről háztetőre, ugrálok, majd az utolsó házat egy félfal zárja le, ami előtt kissé megtorpanok, mert átlendülök fölötte, majd levetem magam, remélve, hogy alattam nincs semmi veszélyes. Téglák hangja, valaki átgázolt a félfalon. Fölöttem csak az óriási fémtest úszik keresztül, kigurulja a hatalmas magasságot, majd velem szembe fordul. Miért érek ennyit neki? Kopjon már le!
- A törvény-
Nem hagyom neki, hogy befejezze, oldalvást futok, és amekkora pechem van, az utca vége felé. Egy tábla fogad leszakadt ajtó előtt: „Ivó a rozsdás szélkakashoz”. Bevetődök az ajtón, a pultnál baltaarcú emberek, a fogadós már félfogról oda is veti:
- Te meg mit- vetődik be mögöttem a rendrobot. Ezeket az embereket sem nyersrézből faragták, előkerülnek a pisztolyok és a fogadós meg egy jókora forgótáras sörétest mereszt váratlan vendégére:
- keresel itt, Rendrobot? – húzza meg a kallantyút fegyvere végén, egyenesen a robotra célozva, innentől engem figyelmen kívül hagyva.
- A törvény nevében-
- Kéretik elpatkolni! – fejezi valamelyik vikingforma a mondatot, és golyózáport engednek a rendőrére. Keze hatalmas fémpajzzsá alakul át, amiről a golyók nagy része lepattog. Én eddig csak néztem a jelenetet oldalt, de egy kutya ugatása emlékeztetett arra, hogy ideje lenne távozni. Ekkora túlerővel szemben nem valószínű, hogy a robot komoly sebek nélkül tudna távozni – mivel sok puha kábel köti össze őt kívülről - de nem kockáztatok. Kirontok a hátsó ajtón a nagyvilágba.
- Az ellenállás hasztalan – dönti el a rendrobot, hogy nincs itt tisztes állampolgár, így másik kezéből golyószórót alakítva, és elkezdi ritkítania a népeket, bár velem szándékozik kezdeni, de valamelyik keménykötésű közém és a fegyver útja közé áll – persze teljesen véletlenül – így a golyók jó nagy részét felfogva, a maradékot meg a mögöttem becsapott ajtó fogja fel. A feltűnést elkerülvén óvatosan közelítem meg kutyám oldalán jelenlegi búvóhelyemet, egy régi ház padlását.

Új helyre kell mennem, felfedeztek. Valószínűleg. Nem kockáztatok. Szerszámaim a rögtönzött munkapadon hevernek, gyorsan kapkodom fel őket, és rakom vissza a bőrtokjukba.
Az asztalon mocskos papírra vetett összeszedetlen tervek vannak borítva, tekercstartóba rakom őket, valami, ami apámtól megmaradt. Apám… Semmi érzelgés, sietni kell, hamarosan ideérhet az a Terminator. Pár még használható alkatrész, kudarcok a sarokban… viszem azokat is, se nyom nem kell, se pazarlás. Minden megvan, megvakarom Csibész buksiját, kiugrok a hatalmas lyukon az utcára, majd ráérősen beolvadunk az emberek közé. Apám… mostanában próbálok nem rá gondolni, elvesztése még mindig komoly fájdalmat okoz, amióta…

Egy furcsa idegen látogatott meg minket, és pont azért volt furcsa, mert meglátogatott minket. Enyhén kövérkés ábrázatához, nem sok izom párosult, szájából több fog hiányzott, szemei sötétek voltak, üresek. Cilinder-félében volt, amihez különböző nagyítók voltak hozzáerősítve, koszos ruhája az olajtól bűzlött, de nem úgy, mint apáé. Ez friss lehetett. Hosszú, fehér szakálla vége megpörkölődött, és vörösre festette valamilyen alapanyag.
Apa nem kívánt előjönni a műhelyéből a karja miatt, ezért nekem kellett fogadni a vendéget, akivel rövid, de annál inkább érdekfeszítő beszélgetést folytattam le, amit alig lehetett érteni a mondandóját:
- Na kölyök, apád ho’ van?
- Lent, a műhelyében.
- És miko’ jön fő’?
- Nem tervezete, ha szeretne valamit, velem beszélje meg.
- Itt lakom a szomszédba’, apádtó’ szoktam venni a „szállítmányokat” és én is szállítom őket, nevezz csak… Mocskos Jim-nek.
- Oké, és milyen…
- A’ e havihoz speciális eszközök kellenének, itt lakok 5 perce a szomszéd’ba. Át tudod hozni őket?
- Persze… APA!
- TESSÉK?
- ELMEGYEK EGY KICSIT, ELLESZEL?
- PERSZE, MENJ CSAK!
- Apád’ hóvan? Akkor addig lemennék hozzá, ha nem gond.
- Persze, lefele a lépcsőn, csak egy ajtó van, és a kulcs – kapartam elő – itt van, elég masszív, így e nélkül nem juthatna be.
- Kösz, kölyök.
Hagytam ott őket, felkészülvén egy gyors lótifuti futásra.

Amikor hazatértem, elállt a lélegzetem. Kezemben tartott alkatrészek a földre estek, és nem is érdekeltek többé: lángokban állt a házunk. Gondolkodás nélkül beugrottam a lángok közé, miközben csak egy dolgon járt az agyam:
~ Apa éld túl, Apa éld túl, Apa ÉLD TÚL!
Amikor a lépcsőhöz értem, nem finomkodtam többet, gyorsan leiramodtam rajta. Kár, hogy útközben beszakadt a padlózat, így a fél lábam térdig besüppedt, és nem nagyon akart kijönni onnan, de a forróság egyre csak nőtt. Nehezen, de kitépem a lábam, de a lendülettől lebucskázok a lépcső aljáig, a fejem beverem. Nem kábulhattam el sokáig, de a fejem fáj, szédülök, a kép nagyon homályos, és a szemembe tulajdon vérem folyik, és csak azt hallom, hogy a már mögöttem lévő lépcső a lángok martaléka lesz, és összedől. Amikor megpróbálok felállni, visszaesek a fenekemre, így kúszásos fázisban próbálok eljutni a nagy tölgyfa ajtóig. Nehezen húzom fel magam, majd belököm minden erőmmel és testsúlyommal. Apa a széke mellett fekszik a talajon, kisebb vértócsa veszik körbe. Lassan esek oda hozzá, de még életben van:
- Apa, nee. Ne, Apa, ne menj még el…
- Köhh… Figyelj, rám… jól… fiam.  – köhögi, a keze gyomrán, a vér átüthette már rég a ruháját - Nincs sok… időnk… khhm… – vért köp ki - vedd… ezt… - nyújt át egy kis kulcsot. A széf… a falban… a szerszámok… mögötti… tapéta… alatt…
Nem akarok felállni, nem akarom, hogy meghaljon. De… utolsó kívánsága… lassan feltápászkodom, könnyeim ellen harcot vesztve menetelek a megadott helyre, a lángok ide nem tudtam még eléggé elérni, csak az ajtót nyaldosták a lángok, amikor odaérek, a szerszámok fele már a földre van szórva, de ahol mondta, letépem a tapétát és feltárul egy kis fali széfnek a képe. A kulcs egyszerűen illik bele a zárba, a gőz zárak engednek, egymás után száll fel a pára a zárreteszekből. Csak egy antik tekercstartó van benne, amit ahogy felemelek, megzörren benne valami.
- Vidd… minél… messzebb… még… itt vannak…
Zajra leszek figyelmes, majd káromkodásra. A lépcső miatt nem tudhatnak lejönni, de már csak pár percem maradt. Megpróbálom apát felemelni.
- Hagyd… fuss… csak… add… ide… a puskámat…
Hallgatok rá, benyúlok az ajtó mögé, ahol az öreg egylövetű fekszik, anno még vadásztak vele.
- A fiókban… egy… levél…
Benézek oda is, csak ugyan, egy levelet találok ott, nekem címezve. Nem most van itt az ideje, hogy elolvassam, mert egy kis pálinkát is találok ott… biztos Apu ezt itta rossznapokon. Odaadom neki azt is. A sebére folyatja, ordítását és egy nagy húzással próbálja elnyomni.
- K-köszönöm, fiam. – próbál feltápászkodni, de csak felülni tud, odasegítem a dolgozóasztalhoz, amihez hozzádől-, tessék… vidd ezt is… - tépi le a nyakából a nyakláncát, amin Ő és Anya képe van, egymással szemben. Odaadja nekem.
- És most fuss!
Felkapok egy hordozható készletet az asztalról, Apa előhagyott terveit még beledobom a tartóba, majd a titkos kijárathoz rohanok. Még visszanézek, és csak ennyit mondok:
- Mindent bele, Apa.
Majd felcsapom a csatorna lejárót, és már mászok is le, még a létrán vagyok, amikor valami megráz, biztos Apa valamit rádöntött a fedélre. Végre leérek az aljára, szerencsére alacsony a „víz”szint. Amíg kifele futok a fertőben, rothadó szemét és leírhatatlan szagú és állagú csatorna lében, még pár hang megüti a fülemet:
- HOL VAN?!
- UTÁNA!
- CSAK A TESTEMEN KERESZTÜL, F@SZFEJEK! – lövéshangok, jó pár idegen sikoly, majd édesapám hangja is felhördül, hogy egy utolsót az égbe kiáltson:
-TALÁLKOZUNK A TISZTITÓ TŰZBEN, ROHADÉK! – robbanás rázza meg a házat, amikor visszamerek nézni, a ház alja megroggyant, maga az épület összeesett, örökre elzárva a műhelyt, kriptaként. Egy ekkora robbanást senki se élhetett. Egy ideig gondolkodás nélkül csak futok előre, át mindenen, tele rengeteg érzéssel, fájdalommal, és kínnal, amíg bírják a lábaim. Majd összerogyok, két lábra esek, és elkezdek sírni.

Azóta három hónap telt el, és kopaszok, és elavult rendrobotok elől rohangálás az életem. Azóta elolvastam a levelet, aminek minden egyes szavát meg is jegyeztem, szóról-szóra:
"Timmy!
Sajnálom, hogy így kell megtudnod, de nem mondhattam el neked. Nagyon veszélyes maga a munka, meg az is, ha elmondom neked, de ha ezt a kezedben tartod, akkor már nagy a gond. Kis mechanista voltam - gondolom most már voltam, nem hagynálak slamasztikában, ha beütne e ménkű - így nem nagy keresettel lettem megáldva, sőt alig tudtam megélni, majd jöttél, és anyád ment el. Emiatt lelkileg összeomlottam, így meggondolttal dolgot cselekedvén: Lepaktáltam a maffiával. Nagy számban, olcsón árultam nekik a fegyvereket, így megtudtam élni veled. Sokszor volt lelkiismeret furdalásom emiatt, hány ember vérét onthatták egy Clockmanson cégérrel ellátott fegyverrel, de kiszállni már nem tudtam. Amióta meg a kezemet is elvesztettem... csak egy utolsó dobásra maradt erőm. Utána kiszálok, bármibe kerül is. De gondolom ez jött össze.                                      Apád, Adam"

Leugrok a peremről, és kutyám oldalán beleolvadok a tömegbe, addig, míg valakinek újra szemet nem szúrok…